♥ 36. fejezet - Rossz Karma ♥

Tudom, hogy rengeteget kellett rá várni és nem is lett valami hosszú, de sajna most csak ennyit telik tőlem, még mindig elég ramatyul vagyok… sajnálom, megpróbálok gyorsabb tempóra váltani! puszilok mindenkit!

Bee

ROSSZ KARMA

Biztosra ugyan nem tudhattam ki lehet az, de volt egy olyan sejtésem, hogy az a valaki nem lehet más, mint Kevin. Mikor szembe fordultam vele, egy undorító kaján vigyorral találtam szembe magam.

– Kevin engedj el!! – mondtam, mire ő a helyett, hogy engedett volna a szorításán még erősebben markolt a kezembe. Lili először nem tudta miért álltam meg, ezért visszajött és mivel neki fogalma sem volt a Kevinnel kapcsolatos gondokról, mit sem sejtve kedves mosollyal az arcán lépkedett egyre közelebb. Aztán észrevette, az egyre erősebben fogva tartó kezeket, de a segítségért való rohanáshoz már túl késő volt.

– Lili, ugyan ne rohanj sehova, maradj te is itt velünk. – Hangja és arca tenyérbe mászóbb volt, mint valaha. Amint szabadulni próbáltam, vagy legalább valahogy értesíteni Jake-t egyre durvább és durvább lett viselkedése, majd a fülemhez hajolt szinte oly közel, hogy a szája érintette fülem tövét. Kirázott a hideg és a lehető legrosszabb értelemben. – Nessie édesesem, én a helyedben abbahagynám a ficánkolást, mert ha továbbra is rossz kislányként viselkedsz, meglehet, hogy megtudják a többiek is mi vagy valójában és az ugye naaagyon rossz lenne neked? – Először fogalmam sem volt róla, miről beszél, hogyan is tudna leleplezni? Aztán egyszer csak éreztem, hogy a testem kezd egyre forróbb és forróbb lenni, akkor megértettem mire célzott a képességem által akart leleplezni. Fogalmam sem volt róla hogyan csinálja, de ő irányította az erőmet. – Szóval, hogyan döntesz? Nyugton maradsz, és mindhárman problémamentesen kimegyünk az iskolából vagy tovább ellenkezel és előfordulhat, hogy egyeseknek baja esik? Rajtad áll! – Legszívesebben azonnal lángra lobbantottam volna a testem és akkor végleg és egyetlen pillanat alatt végezhettem volna vele, de akkor kárba veszett volna a nagyszüleim és az egész családom eddigi munkája miszerint mindenki előtt titokban maradjon a kilétünk. Így inkább nyugton maradtam. – Okos kislány. Tudtam, hogy helyén van az eszed. Nos, akkor most mindhárman elindulunk a kijárat felé, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Semmi trükk, figyelem minden mozdulatotokat – mondta. Lili és én váltottunk egy jelentőségteljes pillantást majd elindultunk a kijárathoz. Kevin egy pillanatra sem engedett a szorításán és időközben másik kezével Lilit is fogva ejtette. Abban reménykedtem talán van itt valaki, aki most is szemmel tart minket és a segítségünkre siet, de amint kiléptünk az ajtón szembe találtam magam a kihalt parkolóval. Ilyenkor persze sehol egy árva lélek, na nem mintha abban bíztam volna, hogy közülük bárki is a segítségünkre sietne, de talán mások szeme láttára nem tenne Kevin sem butaságokat. Miket is gondolok? Hisz az előbb szemrebbenés nélkül leleplezett volna az egész suli előtt, akkor majd biztosan érdekelni fogja pár ártatlan diák… Amint elértünk az autójához mindkettőnket betuszkolt az abba és már indult is. A tehetetlenség kínzó súlya megőrjített, hiszen egyetlen pillanat alatt végezhetnék vele és mégis itt ülök mellette és nem teszek semmit. Kezdtem egyre jobban begurulni és ez által a hőmérsékletem is nőttön-nőtt. – Nessie Édes ugyan! Nyugodj meg hisz minden a legnagyobb rendben van. Vagy te nem így gondolod? – Rikítóan kék szemeit az enyémekbe fúrta és szinte úgy éreztem a vesémbe lát, mintha látná mi zajlik a fejemben és ez kárörömmel tölti el őt. Egyetlen pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust, ezzel is a tudtára hozva, hogy nem félek tőle.

– Nem! Semmi sincs rendben. Mégis mi fene ütött beléd Kevin? – Ezt az egyet még mindig nem értettem, mit akar tőlem?

– Imádom ahogyan kiejted a nevem... – Az ahogyan rám nézett… annyira undorító volt, felkavarodott a nyomrom ha csak belegondoltam milyen ocsmányságok járhatnak fejében. – És nem csak ezt imádom benned, rajtad… – Egy röpke pillanatig végigjáratta rajtam tekintetét, majd a végén az alsó ajkába harapva ismét a szemembe nézett. – Na de ezt hagyjuk későbbre. Most pedig szépen elmegyünk egy csodálatos helyre. Hidd el Édes tetszeni fog, sőt még a drága barátnődnek is a kedvére lesz – mondta miközben az előttünk elterülő utat nézte. Fogalmam sem volt merre mehetünk, egy idő után teljesen elvesztettem a fonalat. Már lassan egy órája kocsikázhattunk és én mindvégig azon törtem az agyam, hogyan tudnánk megszabadulni tőle vagy legalább azt elérni, hogy Lili elmehessen, de akárhogy törtem a fejem semmi használható ötlet nem jutott eszembe. Pár perccel később a motor leállt és Kevin elégedett fejjel nyitotta ki az ajtót. Kipattant az autóból és még mielőtt elért volna az én ajtómhoz, körbe pásztázta az erdőt. – Szálljatok ki! – A hangja most kicsit kimértebb, talán izgatottabb volt, mint pár perccel ezelőtt. A ház hatalmas volt, nagyjából olyan, mint amiben anyuékkal élünk, de sokkal giccsesebb, és amikor beléptünk egyáltalán nem az a nyugalom és meghittség áradt belőle, hanem furcsán fojtogató, frusztráló hatást keltett. – Lili azt hiszem jobb lesz, ha felmész. Válaszd ki valamelyik szobát és húzd meg magad.

– Azt hiszed, itt hagyom kettesben Nessie-t veled?

– ÓÓÓÓ aranyom nem csak hiszem, hanem tudom, hogy kettesben hagysz minket. Jobban tennéd, ha önszántadból mennél fel és nem várnád meg, amíg a kezembe veszem a dolgokat. Ugye érthető voltam? – Az arcán ismét azt a kaján és nagyképű vigyort láttam, amitől már az elején is undorodtam. Még mielőtt Lili bármit is mondhatott volna rám nézett és minden bizonnyal sikerült leolvasnia az arcomról mit gondolok, mert abban a pillanatban elindult az emeletre. Amint látótávolságon kívül került, Kevin közelebb jött hozzám, majd még közelebb egészen addig, amíg olyan közel nem került, hogy éreztem leheletét a tarkómnál, a nyakamon. – Örülök, hogy végre kettesben maradtunk. Gondolom rengeteg kérdésed lenne, de most szeretném, ha csak is egymással foglalkoznánk, és újra kezdenénk mindent. Megbocsájtom, hogy a múltkor úgy kikosaraztál a miatt a kutya miatt. – Már épp szóltam volna, amikor mutató ujját az ajkaimra tette, ezzel belém fojtva a kicsit sem kedves szavakat. – Csssssttt hidd el, hogy az a srác nem hozzád való és most már remélem te is belátod, hogy az egyetlen, akit szeretsz, az én vagyok… Tudod az elején haragudtam rád, amiért hanyagolni kezdtél, de aztán amikor találkoztam vele, ráébresztett, hogy még nincs minden veszve, és ha nagyon akarom, az enyém lehetsz és most itt vagy velem… kettesben. – Kezdtem azt hinni, hogy teljesen megőrült, hisz amiket mondott az abszurd és egyszerűen hülyeség. Az egyetlen, akit szeretek az Jake és ez mindig is így lesz, ebben teljesen biztos voltam! Ami megragadta a figyelmemet a sok sületlenség között az a valaki volt, akit nem nevezett a nevén. Ki lehetett az, aki ilyen tanácsokkal látta el őt? Rá kellett jönnöm, ki áll e-mögött és tudtam, hogy csak akkor fog sikerülni, ha kedves leszek hozzá, bármennyire is nehezemre esik.

– És mégis ki volt az aki biztatott? – Kicsit közelebb mentem hozzá és próbáltam elővenni a legkedvesebb arcomat.

– Egy igen nagy hatalommal rendelkező személy, aki azt mondta nagy dolgokra vagyok hivatott, és ha akarom még te is az enyém lehetsz. Igaz, hogy napok teltek el kegyetlen fájdalmak közt, de úgy gondolom megérte. Olyan dolgokra vagyok képes, amiről a családodnak fogalma sincs, hogy egyáltalán létezhet ilyesmi. – A családom említésére úgy érezem mintha a szívemen csavart volna egyet. Már egy ideje a kanapán ültünk, amikor Kevin ismét közeledni kezdett felém, vészesen csökkent a kettőnk között lévő távolság. Tisztában voltam azzal, hogy nem sikerült még kiszednem belőle annak nevét, aki átváltoztatta, de mégsem bírtam elviselni azt, hogy más is érintse ajkaimat Jake-n kívül. Megpróbáltam ellökni magamtól, de hiába a vámpír erőnek az ő ereje mellett mit sem ért, hiszen még nagyon fiatal vámpír volt, ami egyet jelentett azzal, hogy átlagon felüli erővel rendelkezett. Ajkai egyre követelőzőbbek voltak és érintései is egyre durvábbá váltak. Egyre kétségbe esettebben próbáltam szabadulni markai közül, de mindhiába kapálóztam, sikítottam senki sem sietett a segítségemre. – Ugyan Édes, hisz tudom, hogy te is akarod. Erre vársz amióta csak megláttál. – Nyelvével undorítóan végignyalta a nyakamat egészen az államig ahol ismét ajkaimra tapasztotta száját, belém fojtva minden sikolyt. Abban a pillanatban amint meghallottam a blúzom gombjainak megadó hangját, tudtam mindennek vége. A felsőm cafatokban lógott rajtam és én már csak a gombok halk, de ritmusos pattogását hallottam, amint végig gurulnak a padlón.

Talán nem is létezhet öröm ezen a bolygón anélkül, hogy vele egyenlő mértékű fájdalom ne szülessen a kiegyensúlyozásához egy ismeretlen mérlegen…