♥ 30. fejezet - Elégtétel ♥

ELÉGTÉTEL

Az első, amit látni akartam, az az, hogy nem késtem el és a családom még él. Amint megpillantottam őket, a csodálkozó és meglepett arcukat, hatalmas kő esett le a szívemről. Ám tisztában voltam azzal, hogy nem szabad elveszítenem a higgadtságom és a koncentrációmat. Nem álltam meg egy pillanatra sem, egyenesen a családom felé közeledtem, majd megálltam legelöl. Hallottam, amint a hátam mögül némelyiküknek gyorsabbá lett a légzése emiatt. Még mielőtt bármit is mondtam volna az előttem álló Volturinak gondolatban üzentem apunak, hogy nyugodjanak meg, nem lesz semmi gond. – Apu, figyelj, tudom most mi jár a fejedben és a többiekében, de ne aggódjatok, tudom mit csinálok! Kérlek, próbáld őket is megnyugtatni rendben? – Mondandóm befejeztével egy apró és hirtelen pillantás vetettem apámra, aki egy gyors bólintással jelezte, hogy ha nehezen is, de megteszi amire kértem.

– Nocsak a legifjabb Cullen. Örülünk, hogy téged is láthatunk! – szólított meg Aro, undorító mézes-mázos hangon, úgy mintha éppen egy baráti beszélgetésen vennénk részt. Miközben kijöttem a fák mögül Jake mindvégig a hátam mögött jött farkas alakban. Mellette szorosan Paul, Seth és Leah, a többiek Sam, Embry, Quil és Jared a másik oldalról közelítettek, úgymond körül ölelve minket Culleneket. Mikor Aro meglátta a fák mögül előbukkanó, hatalmasra nőtt farkasokat, egy gyors és megvető pillantással végig nézett rajtuk. Tekintete végül megállapodott az egyetlen, és egyben a számomra legfontosabbikon.

– Látom, újra abban a megtiszteltetésben lehet részünk, hogy az alakváltóitok is jelen vannak – jelentette ki miközben mindvégig a hátam mögé figyelve csak Ő rá koncentrált, mintha a többiek ott sem lettek volna. Túl feltűnően művelte, kezdett feldühíteni, miért figyeli ennyire Jacobot?

– Mivel nem tudnám szívből és őszintén kijelenti ugyanezt, remélem nem gond, ha inkább nem is teszem, nem szeretek hazudni. – Szavaimat egyenesen Arohoz intéztem, miközben mindvégig a vörösen izzó szemeibe néztem.

– Igazán hasonlítasz a szüleidre. Hihetetlen, hogy négy év alatt ennyit változtál, Edward és Bella igazán büszkék lehetnek rád, mert gyönyörű vagy – mondta hízelegve. Szavait egy undorító mosoly kísérte, mely ott éktelenkedett szája szegletében. Ezt látván a mögöttem álló farkas torkából mély morgás tört fel, kicsit sem leplezve nemtetszését.

– Ohhh elnézést talán valami rosszat mondtam? – A képén továbbra is az az önelégült mosoly húzódott, miközben egyenesen Jacob dühtől izzó szemeibe nézett.

– Tudja, igazából én vagyok az, akinek büszkének és hálásnak kell lennie azért amiért az ő gyerekük lehetek! Mindent, amim csak van tőlük örököltem, és nekik köszönhetek, a családomnak. Náluk hatalmasabb és becsülendőbb személyeket, embereket, vámpírokat kinek hogyan tetszik, nem ismertem és nem is fogok, mert egyszerűen nem létezik ilyen! – Miközben beszéltem egy pillanatra sem vettem le a szemem róla, látni akartam a reakcióját, azt amikor rájön, hogy annak ellenére ki ő, hogy kinek hiszik őket a vámpírok évszázadok óta, számomra semmit sem jelentenek, hogy lényük eltörpül az egész Cullen család és a Quileute-ok mellett! Jelentéktelenek! Láttam rajta, hogy igencsak kiakasztotta mind az amit az előbb a képébe vágtam persze mindezt cseppnyi félelem és megbánás nélkül.

– Úgy látom, felvágták a nyelved kisasszony, de ez jó! Talán veled többre jutok, mint velük – mutatott végig mindenkin, aki mögöttem állt. – Látom te sokkal ésszerűbb vagy és okos, tudod mi a legjobb a családodnak. – Fogalmam sem volt róla mi járhat most fejében és hova akar kilyukadni ezzel az egésszel, de volt egy olyan érzésem, hogy semmiképpen sem jó, és ezen véleményemet apu hangos morgása is alátámasztotta.

– Igen, biztosan tudom – mondtam még mindig teljes önbizalommal. Minél több idő telik el az itt létem óta annál több és nagyobb erőt érzek magamban ahhoz, hogy véghezvigyem a tervem.

– Mint azt mindenki tudja és biztos vagyok benne, hogy te is, nem hiába tettük meg ezt az utat ismét. De amint azt már elmondtam Carlisle-nak és a többieknek van egy ajánlatom, ami mondhatni igazán nagylelkű ajánlat. – A gondolattól, hogy szentül hiszi, mindezzel tényleg csakis nekünk tenne szívességet felkavarodott a gyomrom.

– Hallgatom! – Igazából egyáltalán nem érdekelt az, hogy mit akar mondani, de muszáj volt húznom még egy kicsit az időt, hogy teljesen összeszedjem magam. Úgyis tudtam mit akar, engem… csak még azt nem miért.

– Tetszik ez a hozzá állás. Szóval arról van szó amennyiben te is a családod elfogadjátok az ajánlatomat szabadon elmehettek.

– Mi az ára? – Nevetségesnek tartottam ezt az egészet és a véleményemet nem is rejtettem véka alá. Szemtelenül belenevettem a képébe.

– Csupán egy apró dolog, semmi olyan amiért bármelyikőtöknek is nagy áldozatot kéne hoznia. Ahhoz, hogy épségben távozzatok, csupán annyit kell tennetek, hogy átadjátok nekem az alakváltókat. – Hallva utolsó szavait is ledöbbentem, mit több összezavarodtam. Mégis minek kell neki a falka? Jó persze ősi ellenségek, de hát hatalmas táv választja el őket egymástól… – Látom kicsit meglepődtél, de te is tudod ez az egyetlen esélyed arra, hogy együtt lehess velük – mondta ezzel utalva szeretett családomra. Hogyan gondolhatja, hogy csak úgy átadnám neki a barátaimat, a másik családomat, a szerelmemet. Különben is, ők rendelkeznek a saját életükkel, nem holmi házi ölebek a Cullen családnál. – Tudom, nehéz lehet ez most neked, de hidd el így lesz a legjobb! Sőt, hogy lásd, nem vagyok én olyan gonosz. Egyelőre megelégszem egyetlen eggyel is! – Szavai hallatán hatalmas nevetés tört fel belőlem. Nevetséges micsoda komolysággal és felsőbbrendűséggel ejti ki hozzám intézett szavait, miközben jól tudja minden egyes kiejtett szava gyűlöletes számomra.

– Igen? És mégis melyiket szeretnéd? – mutattam végig rajtuk.

– Az ott – mutatott közvetlen mellém. Észre sem vettem, mikor került mögülem, a bal oldalamra. Ott állt mindenre elszántan, harcra készen, s Aro pont őt akarta elvenni tőlem. – Azt hiszem Jacob Blacknek hívják, de nem vagyok benne biztos, nem vesztegetem az időm ilyesmikre. – Egy újabb, ám de hisztérikus nevetés tört fel torkom mélyéről, egyenest Aro képébe. Miután abba maradt s némi nyugalmat erőltettem magamra, egyértelműen tudomására hoztam mit gondolok nagylelkű ajánlatáról.

– Felejtsd el! – Az arcom rezzenéstelen és érzelemmentes, pont ahogyan annak lennie kellett ebben a pillanatban. Nem láthatta rajtam mennyire megrémített a kérése. Megrendítő és egyben meglepő volt rájönni, hogy mindvégig nem is én voltam a cél hanem Jacob és a falka. Egyedül két személy tudta most min megyek keresztül az apám és Jasper. Éreztem is amint némi nyugalomhullám szállja meg testem majd ezt követvén kellőmennyiségű bátorságot sugárzott lelkembe, pont annyit amennyire szükségem volt.

– Szomorúan hallom, hogy te is megmakacsolod magad és előrébb helyezed ezeket itt – megvetően a falkára nézett majd folytatta. –, hőn szeretett családodnál.

– Nos, ezek itt, ahogyan te nevezed őket a legjobb barátaim, a szeretteim. Ohh ne haragudj el is felejtettem, te és a többi alattvalód nem is tudjátok mi az, Szeretni. Vagy várjunk csak… nem felejthettem el hisz vámpír vagyok! Akkor bocs direkt volt.

– Akkor nem változtatsz a döntéseden? – kérdezte.

– Nem! – Hangom ismételten határozottnak és bátornak hangzott. Tudtam, hogy most jön az, amiért ma ide jöttem. A harc. A családom és a szeretteim megvédése. Még mielőtt Aro megszólalt volna egy pillantást vetettem Jacob felé, aki mélyen a szemembe nézett. Annyi minden kavargott most a tekintetében. Harag, düh, félelem, elszántság, féltés, óvás, de ami a legfontosabb volt számomra, ami erőt adott nekem, az a szerelemének kiolthatatlan, ragyogó csillogása.

– Akkor azt hiszem, itt a búcsú ideje. – Tudtam kik azok, akiket elsőként kell kiiktatnom. Ám előtte a családom felé fordultam és gyorsan elhadartam nekik egy-két dolgot.

– Figyeljetek, tudom meglepő az itt létem számotokra, de ezt majd később megbeszéljük! Ha azt mondom, hátráljatok, akkor tegyétek azt rendben? Higgyétek el, tudom mit csinálok! – Bár fogalmuk sem volt róla, miről beszélek, mit miért mondok, egy határozott bólintással jelezték, bíznak bennem. Azonnal a Volturi felé fordultam, és farkasszemet nézve Aroval vártam, hogy támadást indítson. Biztos voltam abban, hogy az első, akit kiakarnak majd iktatni az anyu lesz a pajzsa miatt.

– Félix! Jane! Alec! – mondta. Az említettek persze azonnal támadásba lendültek, ki így ki úgy de tették amit tenniük kellett.

– Hátrébb!!!! – kiáltottam azonnal, s ahogyan azt ígérték pár pillanattal ezelőtt, hátrálni kezdtek. Még mielőtt Aro szolgái bármit is tehettek volna, vettem egy mély levegőt, s éreztem amint a melegség újra átjárja testem, éreztem, ahogyan minden porcikámon végig fut a perzselő tűz. S ekkor hirtelen a többiek döbbenetére, lángba borult az egész testem.

– Jesszusom Nessie! – kiáltotta anyám kétségbeesetten. Nem fordultam hátra egyenesen az ellenségeim szemébe néztem és figyeltem a reakciójukat. Aro eddigi álarca lehullni készült, a megrendíthetetlen mindig érzelemmentes arc hitetlenséget tükrözött. Ami engem illet rettentő mód elégedettséggel töltött el. Aro pár csatlósát támadásra utasította, akik abban a pillanatban elindultak felém. Mondanom sem kell mennyire meglepődtek, amikor egy két méter magas lángokból álló fal elzárta az útjukat.

– Ez hihetetlen… – hallottam sokuk csodálkozó hangját. A Volturi katonák döntésképtelenül álltak velem szemben. Tudták, ha megpróbálnak a közelembe kerülni a tűzmartalékává lesznek, ám ha mit sem téve tovább állnak a Volturi végez velük. Így Aro felé fordulva az utasítására várva rettegtek a rájuk váró mindenképpen elkerülhetetlen kínoktól.

– Támadjatok! – adta ki az utasítását Aro. A katonái nagy része elindult felém. Én pedig visszaszorítva a lángokból álló falat vártam őket.

– Jane és Alec az enyém! – jelentettem ki nyomban majd mindenki támadásba lendült. Ahogyan azt gondoltam az első, akit próbáltak harcképtelenné tenni az anyu volt, méghozzá Jane és Alec személyében. Nem tudtam meddig terjed ki anyu pajzsa és, hogy meddig nyújt nekem védelmet Alec és Jane ellen, de a távolság köztük és köztem egyre csak csökkent. Miközben mind a ketten egyenesen rám meredtek feltételeztem, hogy éppen a képességüket próbálják bevetni ellenem, ám még alig épp öt méteres távolságban sem éreztem semmit, csak azt a hatalmas erőt, ami bennem lakozott.

– Nocsak nocsak… Nem sikerül igaz? – Jane arcáról eltűnt az a mindig annyira jellemzőjévé váló gúnyos mosolya.

– Jane! Alec! – hallottam Aro parancsoló és egyben már-már kétségbeesettnek tűnő hangját amint a kedvenckéit szólítja. Egyenesen a képébe vigyorogtam, majd két hangos halálsikoly süvített végig a tisztáson. Aro az imént szólongatott két legbecsesebb csatlósa felé kapta a fejét, s amikor meglátta azok halomba hullott, tűzben égő testét az arcán átsuhant a felismerés. Tudta innen már nincs menekvés és ez hatalmas boldogsággal töltött el! Nem hagyhattam egyiküket sem elfutni. Aro, Caius és Marcus egymás mellett állva, ide-oda kapkodva fejüket borzadtak el az egyre több halottra körülöttük. Máris nem érezték magukat olyan hatalmasnak és legyőzhetetlennek. Egymásra néztek, mintha a tekintetükkel el tudnák mondani egymásnak hogyan tovább. Tudtam, hogy szökni próbálnak s ezt kétségkívül nem hagyhattam annyiban. Ahogyan azt Leahval is tettem a szigeten mindhármójukat körbe zártam lángokkal, ezzel megakadályozva a távozásukat.

– Azt hittem mostanra már eljutott a tudatotokig, hogy itt a vége! – Egyikük sem mondott egy árva szót sem, hátat fordítva nekik, végig néztem a családomon. Még mindig harcoltak Aro katonáival szemben, de jól láttam mi állunk nyerésre. Már alig voltak húszan, de ők sem maradtak sokáig életben. Mikor már az utolsó Volturi katona is halott volt, mindenki kifújta az eddig benntartott levegőt, megkönnyebbülve, s fellélegezve. Egy újabb csatát nyertünk meg és nem is akárkik ellen a Volturi ellen. Az engem körülölelő lángok eltűntek, ám az Aroékat fogva tartó nem. Körülnézve a tisztáson, örömmel tapasztaltam, hogy mindenkit épségben és a győzelemtől boldogan láthatok. Úgy éreztem sikerült elérnem a célomat. Ám volt még hátra egy feladatom, amit csakis a többiek segítségével vihettem véghez.

– Istenem Nessie! Jól vagy? – szaladt oda hozzám anyu majd szorosan magához ölelt. Annyira jó volt újra itt lenni velük. Nem is tudom mi lett volna velem nélkülük.

– Persze remekül vagyok! Láthatod – kibújtam ölelő karjai közül és végig mutattam magamon –, semmi bajom. Inkább azt mondjátok el, ti hogy vagytok! – kértem immáron boldogan mosolyogva.

– Remekül! – felelte vigyorogva Emmett. Annyira jó volt látni őket.

– Azt hiszem, van még egy kis dolgunk, mit tegyünk velük? – szólalt meg Jasper.

– Én tudom – mondtam.

– Nessie… – Tudtam, hogy megpróbál majd lebeszélni róla, de legbelül ő is tudta, hogy nincs más megoldás.

– Apu mindenkinek így lesz a legjobb, többet nem jöhetnek csak így ide, hogy megfélemlítsenek minket – mondtam majd Aroék felé fordultam. Erősen koncentráltam majd a körülölelő lángok lecsillapodtak néhány másodperccel később pedig teljesen el is tűntek. – Ahogy mondtam itt a vége! – Amint ajkaimat elhagyták az utolsó hangok is az imént kioltódó tűz ismét lángra kapott és immáron megsemmisítve mindazt, ami eddig a félelmet és a rettegést jelentette, elégett és a semmivel lett egyenlő. Miután a többiek halomba gyűjtötték a Volturi katonákat újabb lángok szításával mind a múlttá váltak. Hatalmas, fekete, orrfacsaró füst gomolygott a Forks-i égbolt felé, miközben mi mind ott álltunk és néztük, amint a hatalmas királyi család már csak egy rossz emlék marad.