Még mindig díjak!

Bár már vége a történetemnek, egy kedves írótársam ( Zoe:http://afarkashercegnoje.blogspot.com ) akinek nem mellesleg imádom a sztoriját :) úgy gondolta, hogy megérdemlem ezeket a díjakat és ezennel szeretném neki megköszönni!

Küldeném:

Myka:

http://myka-dreamsanddesires.blogspot.com

Krisz:

http://newsun-krisz.blogspot.com

♥ 40. fejezet - Boldogan éltek amíg meg nem... ♥

Hát hello mindenki!

Eljött az a pillanat, amikor is fel kell, hogy tegyem az utolsó befejező részt. Fájó a búcsú, de itt az ideje. Remélem mindenkinek tetszeni fog ez a fejezet is és, azt is remélem, hogy továbbra is kitartotok mellettem. Köszönöm annak az 57 rendszeres olvasónak, akik az elmúlt hónapokban figyelemmel követték a történetem és megjutalmaztak a gondolataikkal.

Köszönöm nektek!

Bee

BOLDOGAN ÉLTEK AMÍG MEGNEM…

(45 nap múlva)

45 nap telt el azóta, hogy Kevin meghalt, azóta, hogy én meghaltam… azóta, hogy újra élek.

Nem tudtam mióta fekhetek eszméletlenül az ágyon, csak azt éreztem, hogy valami megváltozott. Valami különös, valami hihetetlen történt velem. Bár nem tudtam kinyitni a szemem és nem voltam képes megszólalni, de mindent hallottam, amit a többiek beszélgettek a házban. Így azt is hallottam, amikor kiderült kisbabám lesz, ráadásul nem is egy, hanem rögtön kettő. Magamban hatalmasakat sikongattam, persze miután úgymond "magamhoz tértem" a döbbenetből. Fel akartam kelni, kinyitni a szemem, megölelni a szüleimet, megcsókolni Jake-t, de egyelőre nem tehettem. Az idő csak pergett én pedig már annyira izgatott voltam, látni akartam Jake-t, tudni, hogy mit érez, hogy még mindig úgy szeret-e ahogy én őt. Egész nap csak vártam és vártam, nem tudtam elképzelni miért nem keltem még fel, hiszen teljesen jól éreztem magam.

Olyan hajnali fél három fele végre kinyitottam a szemem és megláttam Jake-t amint ott ült az ágyam melletti székben. Szegénykém teljesen ki volt merülve, olyan mélyen aludt, hogy nem volt szívem felkelteni őt, így inkább gondolatban üzentem apámnak. " Apu fel tudnál jönni? " Kértem, és tudtam, ha a házban van azonnal fel fog jönni. Nem tévedtem, az ajtó kinyílt és megláttam apám megkönnyebbült arcát és annyira boldog voltam, hogy újra láthatom őt.

– Apa! – A hangom alig volt hangosabb a suttogásnál, de képtelen voltam hangosabban beszélni, a torkom teljesen ki volt száradva. Mondanom sem kellett, apu már hozott is egy pohár vizet, amit az utolsó cseppig meg is ittam. – Köszönöm. – Kedvesen rá mosolyogtam, mire ő viszonozta a gesztusom.

– Hogy vagy Kincsem? – kérdezte. Valami olyan furcsa volt rajta. A tekintete annyira különös volt. Aztán eszembe jutott, hogy ő is tud a babákról és el sem tudtam képzelni mit gondolhat most rólam. Hiszen szegénynek már azt is nehéz volt megemészteni, hogy Jake és én egy pár lettünk, most meg még ez is a nyakába zúdult.

– Apa… – Meg akartam magyarázni a megmagyarázhatatlant, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, apu közbe vágott.

– Nincs erre semmi szükség. Tudom milyen véleménnyel voltam rólatok és ezért bocsánatot is kell kérjek.

– Dehogy! – Meg akartam neki mondani, hogy egyáltalán nem kell bocsánatot kérnie, hisz tudom, hogy mindent csak az én érdekemben tett, és próbált tenni, de nem engedte továbbra sem, hogy befejezzem.

– Igen persze mindent a te érdekedben cselekedtem, de rá kellett volna már jönnöm a hosszú évek során, hogy nem mindig az a legjobb másoknak amit én gondolok. Viszont azt tudom, hogy milyen szintű változásokon mentél keresztül az elmúlt időben és bármennyire is nehéz el kell fogadnom a tényt, hogy felnőttél, és hogy mostantól Jake-hez tartozol, még ha nem is hivatalosan, de így van, hiszen egy család lesztek hamarosan. – Ritka esetek egyike volt, amikor nem tudtam mit mondhatnék mindezekre, de azt hiszem a szememből mindent ki olvashatott.

– Köszönöm apa. – Csak ennyit bírtam kinyögni és akkor Jake hirtelen felébredt. Amit a szemeiben láttam, mindennél többet jelentett nekem. Időközben apu kiment szobából, így Jacob és én kettesben maradtunk. Oda jött hozzám, majd megfogta a kezem és csak néztük egymást. Szavak nélkül tudtuk azt mit érez a másik, azt hogy az egymás iránt érzett szerelmünk minden létező dolognál hatalmasabb. A köztünk lévő kötelék elválaszthatatlanná tett bennünket és most, hogy kiderült terhes vagyok a kötelék csak még szilárdabbá vált. Mégis hallanom kellett, hogy kimondja, hogy kimondja azt, kellek neki, kellünk neki mind a hárman.

– Jake – kezdtem bele.

– Mond Nessie, valami baj van? – kérdezte rögtön aggódva.

– Én csak tudni szeretném, hogy mit gondolsz most, hogy mit érzel. – Az előző ijedt és aggódó arca hirtelen csapott át hitetlenkedővé.

– Mi az, hogy mit érzek? Miért változott volna bármi is? – kérdezte.

– Most, hogy ennyi minden megváltozott, hiszen alig pár hete jöttünk össze és én azon az éjszakán máris teherbe estem. Meg tudnám érteni, ha ez esetleg túl sok lenne neked ilyen hirtelen…

– Jézusom Nessie, ne butáskodj már! Komolyan azt hiszed bármi is változott bennem azért mert kiderült, hogy babánk lesz?

– Én csak…

– De tudod mit? Igenis változott. Ha lehetséges még jobban szeretlek téged. Nessie én már nem vagyok tizenéves. Több mint négy évet vártam rád, hogy végre az enyém legyél! Itt csupán az a kérdés, hogy te készen állsz-e. – Hatalmas megkönnyebbülés volt számomra mindaz amit mondott. A kérdése viszont meglepett. Meg sem fordult a fejemben a másik lehetőség miszerint nem szeretném a gyerekeket. Valahogy olyan természetesnek tűnt számomra az, hogy örömmel várom a kettőnk szerelmének gyümölcseit. A mi babáinkat. Ez talán ugyan az lehet, mint anno anyuval. Ő sem gondolt bele abba, hogy gyereke legyen, főleg nem tizennyolc évesen, de amikor megtudta, hogy útban vagyok semmi áron nem vált volna meg tőlem, hiába kérte mindenki tőle… még apám is.

– Jake, hogy kérdezhetsz ilyet? Bár nem igazán számítottam ilyesmire, de most hogy tudom, két pici csoda fejlődik bennem felhőtlenül boldog vagyok – mondtam. Jake közelebb hajolt hozzám és egy szenvedélyes csókot lehelt ajkaimra. Pár perc elteltével kopogtattak azt ajtón.

– Szia, Drágám! Szeretnélek megvizsgálni – mondta nagyapa miközben bejött a szobába. Ám nem jött egyedül. Nyomban utána következett nagyi, anya , apa, Emmett, Rose, Alice, és végül, de nem utolsósorban Jasper. Mindenki vigyorogva figyelt minket, miközben nagyapa mindenféle kütyüket tett rám.

– Milyen vizsgálatokat végzel most el? – kérdeztem izgatottan.

– Nos, már pár vizsgálatot elvégeztem. A vérvizsgálat már megvolt, most pedig szeretném megnézni az ultrahangot. Úgy nagyjából egy hetes terhes lehetsz, de nem tudom nálad hogyan fog alakulni a magzatok fejlődése. Biztos vagyok abban, hogy gyorsabb lesz, mint az embereknél, hiszen nem csupán vámpír génekkel fognak rendelkezni, hanem az alakváltók génjeivel is. Az, hogy milyen arányban oszlik majd ez el köztük egyelőre nem tudom, de idővel ez is kiderül majd. – Örültem annak, hogy próbál mindent elmagyarázni és felkészíteni minket az elkövetkezendőkre. Miközben beszélt a hasamra nyomott egy kis zselészerű valamit, majd megkezdte az ultrahangos vizsgálatot. Először nem tudtam kivenni semmit abból, amit a monitoron láttam, de aztán megpillantottam két aprócska gyönyörűséget. Annyira picik voltak mégis már látszottak az icuri-picuri kezecskéik és a lábuk. Észre sem vettem, hogy könnybe lábadtak a szemeim, csak amikor végig gördültek az arcomon. Akkor hirtelen meghallottam azt a két hangosan dübörgő szívhangot. Mindenki arcára hatalmas mosoly ült ki. Annyira furcsa volt hallgatni a kicsit szívük dobogását, de a legszebb hang volt, amit valaha hallottam. Mikor Jake arcára néztem annyira boldognak láttam, és ott akkor abban a pillanatban minden rendeződött és tudtam ezentúl csakis a boldogságunknak szentelhetjük az időnket. Miután mindenki gratulált nekünk nagyapa még elmagyarázta mi mindenre kell majd odafigyelnünk, és hogy naponta többször is meg fog vizsgálni. Én pedig örömmel álltam a megpróbáltatások elé.

Ma van a terhességem 52. napja, de ha valaki rám néz, okkal gondolhatja azt, hogy már jócskán az ötödik hónapomat taposom és a fejlődés üteme pedig csak egyre gyorsabb és gyorsabb az utóbbi időben. Ahogy azt nagyapa előre megmondta naponta legalább négyszer leellenőrizte a babák állapotát és szerencsére eddig minden a legnagyobb rendben van velük. Néhány nappal ezelőtt derült ki, hogy egy lány és egy kisfiú leendő anyukája leszek hamarosan. Bár Rosalie ki nem állhatja Jacobot, a babák születését ő is izgatottan várta, mint mindenki más a családban. Mikor elmondtuk az alakváltóknak hatalmas ujjongások közepette gratuláltak nekünk, Billy teljesen meghatódott én pedig egyre izgatottabb voltam, hiszen senki sem tudta pontosan, hogy mikor szülök, mert az időközben már kiderült, hogy minden természetes úton fog történni. Jake és én már rengeteget gondolkodtunk azon milyen nevet adjunk, majd a piciknek. A kisfiúnknak már megvan neve, de még senkinek sem mondtam el. Szeretném, ha meglepetés lenne mindenki számára. Ami a szülésen kívül leginkább aggasztott, hogy vajon milyen arányban fognak megmutatkozni rajtuk a vámpír és az alakváltó tulajdonságok. Be kell, hogy valljam az elmúlt egy hétben kezdem egyre fáradtabbnak és kimerültebbnek érezni magam. Próbálok több vért inni, hogy ezzel nagyobb erőhöz kapjak, de nem fogyaszthatok csak azt, hisz nem csak nekem, de a kicsiknek is szükségük van emberi táplálékra. Ami Jake-t illeti továbbra is minden nap járőröznek, szemmel tartják a rezervátum és Forks területét is. Bár a Volturi halott Kevinnel együtt, mégsem egészen nyugodtak így továbbra is nyitott szemmel járnak. Mióta kiderült, hogy terhes vagyok Jake minden szabad éjszakáját mellettem tölti. Paul és Lili majdnem minden nap eljönnek meglátogatni, ami nagyon jól esik. Lili pedig minden alkalommal beszámol a suliban történtekről, ugyanis mióta szemmel láthatóan növekedni kezdett a hasam súlyos betegségre hivatkozva halasztottam az iskolában. Az idő csak telt és telt, nekem pedig egyre nehezebb volt a mozgás. Vadászni már egyáltalán nem jártam, nem igazán ment volna, így apáék hoztak nekem is minden vadászatuk alkalmával.

60. nap

Ez is mint az elmúlt hetek ugyan úgy kezdődött. Jake korán reggel felkelt, majd miután tőlem is és a piciktől is elköszönt, sietett a határhoz. Nagyapa kivett egy kis szabadságot a munkahelyén, hogy minden idejét velem tölthesse, hiszen most már bármelyik nap beindulhat a szülés. Minden nappal idegesebb vagyok és bevallom, most már kezdek félni az egésztől.

Fogalmam sincs mi vár rám, de annyira kíváncsi vagyok már rájuk. Minden vágyam, hogy végre a karjaimban tarthassam őket. A napok múlásával nem csak a pocakom lett egyre nagyobb és nagyobb, hanem a vér iránti vonzódásom is. Ami nem tudom mennyire lehet jó illetve rossz. Mindenesetre eldöntöttem, hogy ma megbeszélem nagyapával ezt a dolgot. Egy héttel ezelőtt Alice kitalálta, hogy babaváró bulit szervez nekem és a piciknek, amihez őszintén szólva semmi kedvem nem volt, de nem akartam megbántani így belementem. Természetesen csak vámpírok és a quileute-ok lesznek hivatalosak. Alaszkából eljön Tanya és Carmen, valamint jön Emily, Leah, Sue, Lili, Jake nővérei, és persze itt lesz Rosalie, nagyi és anya is. Alice segített felöltözni, mert az már egy ideje nem megy egyedül, majd lementünk a nappaliba ahol már mindenki mosolyogva várt minket. Most megint én voltam a középpontban, de ebben az esetben nem zavart. Jól esett, hogy mindenki ilyen boldogan várja a babák születését. Ajándékokkal teli kezekkel érkeztek és rengeteget kérdezgették, hogy hogyan érzem magam és persze próbálták kiszedni belőlem a picik nevét is, de nem adtam meg magam és továbbra is titokban tartottam. Pár óra alatt az összes finomságot felfaltuk, amit a nagyi készített. Ott ültünk a nappaliban, amikor is kezdtem kicsit furcsán érezni magam, így úgy döntöttem kimegyek a konyhába és mivel ma még nem fogyasztottam vért, gondoltam itt az ideje. Felálltam és kivettem egy adagot, amit mohón öntöttem magamba, de a negyedik ilyen adag elfogyasztása után sem múlt az a furcsa émelygő érzés. Inkább visszamentem a többiekhez és próbáltam nem odafigyelni, hiszen valószínűleg csak a sok összevissza evéstől lehetett. Alig telt el húsz perc és az émelygő érzés mellé szédülni is kezdtem és furcsa hőhullámok futottak át rajtam. A lányok csak csacsogtak és csacsogtak én pedig nem akartam megijeszteni egyikőjüket sem, de már késő volt, mert a tekintetem találkozott Alice-vel. Nem tudom mit láthatott rajtam, de rögtön lefagyott az a mindig ezer wattos mosolya és riadttá változott.

– Nessie minden rendben? – kérdezte mire mindenki rám kapta a tekintetét.

– Nem tudom. Elég furcsán érzem magam – feleltem, de már csak suttogásra futotta. Olyan volt mintha valami fojtogatott volna és alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy lever a víz és úgy tűnt egyre melegebb van a szobában. Pont azt történt, amit nem szerettem volna, mindenkit halálra rémítettem, de még ha akartam volna sem lettem volna képes eltitkolni milyen rosszul is érzem magamat. A rosszullétem nemhogy javult volna, hanem egyre rosszabb lett és az elején még enyhe fájdalom a hasamban egyre erősebbé vált. Elővigyázatosságból nagyapa nem ment sehova így, amint meghallotta a hangzavart rögtön lejött és miután meglátta milyen állapotban vagyok a segítségemre sietett.

– Nessie! Mit érzel? – kérdezte.

– Nagyon fáj! – nyögtem, mire ő gyengéden a karjába kapott és felvitt az emeleten berendezett műtőbe. Azonnal a műtő asztalra fektetett és rám kötötte a gépeket. Féltem, nagyon féltem. Ráadásul Jake sem volt ott, ami miatt még idegesebb voltam. Szükségem volt rá, hogy fogja a kezem, hogy velem legyen. – Nagyapa, kérlek hívjátok ide Jacobot. – Annyira furcsa volt a hangom. Meggyötört és szenvedő.

– Alice már felhívott mindenkit. Mindjárt itt vannak, ne aggódj. Most ide kell koncentrálnod. Tudom, hogy fáj, de gondolj arra, hogy mindjárt megszületnek a kicsik és végre láthatod őket – nyugtatgatott és kicsit sikerült is elterelni a figyelmem, de aztán egy újabb éles fájdalom hasított belém, amitől akaratlanul is felsikoltottam.

– Nessie most szeretném, ha nyomnál egy nagyot. Rendben? – Már elég kába voltam, de azért hallottam nagyapa utasításait és annak eleget téve vettem egy mély levegőt, majd a szemeimet összeszorítva nyomtam egy nagyot. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de még mindig küszködtem… és akkor hirtelen berontott az ajtón Jake és úgy éreztem most már minden rendben lesz, megfogta a kezem és újult erővel vittem végig a babák születését. Délután négy óra negyvenhárom perckor született meg a kisfiam, majd rá öt percre a lányom. Annyira kifáradtam és elgyengültem, hogy azonnal álomba zuhantam volna, ha nem lettem volna annyira kíváncsi rájuk, így megmakacsolva magam nem engedtem a fáradságnak és ott feküdtem karjaimban a két legcsodálatosabb babával.

Miután temérdeknyi vért vettem magamhoz a fáradságom elillant és csak a felhőtlen boldogságom maradt. Alice és anyu segítettek rendbe szedni magam és miután én is és a picik is az alkalomhoz illően felöltöztünk, látogatók hada özönlött be a szobámba. Most már mindenki ott volt, aki számított. Anya, apa, nagyi, nagyapa, Rose, Em, Jaz és Alice, Lili és Paul, Emily és Sam, Jared és Kim, Quil és Claire, Embry, Billy, Leah és Seth, Carmen, Elazar, és végül Tanya. Jake arcán nem csak a mosoly volt az, ami letörölhetetlenné vált az elmúlt órákban, hanem a mérhetetlen büszkeség is.

– Nessie előkészítettem az okmányokat, úgyhogy jó lenne, ha végre elárulnád, hogy milyen neveket választottál – mondta mosolyogva nagyapa. Most, hogy tényleg mindenki itt volt, eljött az ideje, hogy eláruljam a legtökéletesebb neveket a legtökéletesebb babáknak.

– A legtökéletesebb kisfiúnak a legtökéletesebb név dukál. Ezért döntöttem úgy, hogy arról az emberről nevezem el, aki nélkül én sem lehetnék ma itt, és akinek rengeteget köszönhetek…

– Mondd már!!! – Vajon ki lehetett az, aki nem bírt most sem a kívánságával? Hát persze, hogy Alice.

– Anthony Black. – Szerintem mindenki Jacobra tippelt volna, de én úgy éreztem, hogy az Anthony jobban fog majd illeni hozzá. Láttam apámon, hogy meghatódott és nagyon jól esett neki. – Tetszik? – kérdeztem.

– Köszönöm. – Csak ennyit mondott és ez nekem elég volt. Az életemben eddig két igazán fontos férfi létezett, apu és Jake melléjük azonban kaptam még egyet Anthony-t.

– És a pici lány??? – ugrándozott boldogságában az én drága Alice-m.

– A legszebb királylányt pedig két olyan személy után neveztem el, akik szintén a legfontosabbak közé tartoznak az életemben az anyukám és Alice után lett ő – És itt a kezemben tartott kislányomra néztem. – Marie Black.

Mindenki ismételten gratulált nekünk és természetesen mindenki megjegyezte, hogy a kicsik egytől egyik ránk hasonlítanak. Anthony természetesen inkább Jake-re, de a bőrük színében mindketten az apjukra ütöttek. Marie-nek viszont nagy örömömre ugyan olyan bronzos volt haja, mint nekem és apunak. A szemük pedig gyönyörű csokoládéként ragyogtak a pici arcukon.

Eljött hát az idő, amikor minden jóra fordult, s ha a jövőben újra szembe kell szállnom a halállal, megteszem, mert tudom, nagy feladatom van a Földön. Anyának kell lennem, szerető társnak és nem utolsó sorban jó gyermeke lenni a legcsodálatosabb szülőknek a világon.

Soha ne feledjétek a szerelem mindent legyőz!

Anthony és Marie Balck

♥ 39. fejezet - Mi jöhet még? ♥

MI JÖHET MÉG?

(Jacob szemszög)

Mindenki lesújtva, mozdulatlanul állt körülöttünk. Ott tartottam a karjaimban Nessei-t. Ott feküdt, mozdulatlanul, olyan volt mintha aludna. Az arca annyira nyugodt volt és gyönyörű. Nem akartam elhinni ezt az egészet, nem halhatott meg, hiszen megígértük egymásnak, hogy örökké itt leszünk egymásnak. Én itt vagyok... és ő nem hagyhat el engem, így nem!

– Doktor! Csináljon már valamit! – Torkom szakadtából ordítottam, miközben a könnyeim patakokban folytak. Utoljára anyám elvesztésénél sírtam még gyerekkoromban, de ez mintha még erősebb fájdalom lenne bármennyire is lehetséges ez. – Mi van már csináljon valamit! – Egyre idegesebb lettem, mert még mindig csak ott ült mellettünk, de semmit nem tett. Mikor Bellára néztem és Edwardra… ha lehet még jobban összefacsarodott a szívem. Én miattam van ez az egész, az én hibám!

– Jacob, egyáltalán nem a te hibád! – szólalt meg hirtelen Edward.

– De igenis az enyém! Nekem kellett volna megvédenem őt! Csak is az én hibám! – Tényleg így éreztem és gondoltam, de hogy is gondolhattam volna másképp, mikor ez volt az igazság.

– Jacob kérlek ne ostorozd magad! – Bella egyszer csak odajött hozzám és átölelt amitől még jobban kétségbeestem.

– Bella, sajnálom annyira sajnálom!

– Jake… – Bár neki nem voltak könnyei tudtam, hogy ő is sír.

– Bella miért nem szólsz dr. Cullennek, hogy tegyen már valamit? Biztosan lehet tenni valamit…valamit amitől felébred…

– Jacob, hidd el én sajnálom ezt a legjobban, de már nem tehetek semmit, Nessie elment.

– Nem mehet el! Amíg én élek addig neki itt kell lennie! – ordítottam újfent, miközben szorosan magamhoz öleltem ernyedt testét.

– Jake, tesó kérlek nyugodj meg! – Paul a vállamra téve kezét, próbált vigasztalni, de akárki mondhatott akármit az én életem Nessiével ért véget. Arcom mellkasára hajtottam és próbáltam belélegezni az illatát. Sosem fogom elfelejteni ezt az illatot. A fejem még mindig rajta volt, amikor valami különös hangot hallottam. Olyan volt, mint két kis dob. Hirtelen elkaptam a fejem, de akkor már nem hallottam… Mikor aztán visszatettem újra hallani véltem a kis tamtamokat. Nem tudtam elképzelni mi lehet ez, de hirtelen felcsillant bennem a remény.

– Jake mi történt? – kérdezte Bella.

– Nem tudom, de hallottam valamit. – És akkor újra megpróbáltam, de most egyenesen Nessie szíve fölé tettem a fülem és csak hallgattam, de semmi. Az ő szíve csendben volt… és akkor… megdobbant. Először azt hittem képzelődöm, de nem. Az egyik dobbanást követte a másik.

– Dobog a szíve! Él!!! – ordítottam, mire mindenki arcán a szomorúságot átvette a megdöbbenés. Dr. Cullen azonnal odasietett és elkezdte vizsgálni.

– Vigyük haza hagy vizsgáljam meg. Itt valami nem stimmel, már több mint tíz perce halott volt. – Menten felkaptam a karjaimba és futottam, ahogy csak tudtam. Mire a Cullen házhoz értem már mindenki ott volt és minden elő volt készítve ahhoz, hogy megvizsgálják őt. Nessie-t felvittem a vizsgálóba és lefektettem az ágyra. – Jacob most kérlek menj te is ki hagy vizsgáljam meg Nessie-t. – Bár egyetlen sejtem sem kívánta itt hagyni őt, de tudtam sokkal pontosabban tudja végezni a munkáját ha magára hagyom őket. Mikor lementem a többiekhez mindenki a kezét tördelve ült és bámult maga elé. A mindenki alatt a falka tagjait is beleértem. Jól esett, hogy ennyire mellettem álltak és persze tudom, hogy mindannyian nagyon szeretik Nesst.

– Mi tart ennyi ideig?! – kérdezősködtem folyamatosan. Egyszerűen nem tudtam nyugton maradni, hisz a remény, ami bennem burjánzott, miszerint mégsem kell Nessie nélkül léteznem annyira erős volt, hogy képtelen voltam megnyugodni. Edward természetesen folyamatosan figyelte az doktor gondolatait. Így jobbnak láttam, ha én meg őt figyelem, de szerencsére folyamatosan nyugodt és kiegyensúlyozott volt az arca. Egészen addig a percig amíg felém nem kapta tekintetét, ami mondhatni megmagyarázhatatlan érzelmek kavalkádját mutatta. Először borzasztóan megijedtem, rögtön a legrosszabbra gondoltam. Talán Nessie még sem él, és bele kell törődnöm abba, hogy itt hagyott engem, aztán az arckifejezése átváltott boldoggá, mosolygott, de mindeközben hitetlenkedő, dühös és még megannyi érzelmet láttam rajta.

– Edward mi van? Nem tudom eldönteni, hogy most jóra számítsak e vagy… – Még belegondolni sem mertem, nem hogy kimondani. – Edward mondd már kérlek! – Edward Bellára nézett majd vissza rám és továbbra is csendben maradt. Aztán hallottuk amint odafenn kinyílt az ajtó. Nem sokkal később Dr. Carlisle jött be a nappaliba. Mondanom sem kell, hogy a szívem azonnal kihagyott egy ütemet és lélegzetvisszafojtva vártam mit fog mondani.

– Carlisle mondd már kérlek. Ugye Nessie most már jobban van? – Bella is kétségbe esetten várta Carlisle válaszát és akárcsak én minden erejével azt akarta, hogy Nessie újra rendben legyen.

– Nem tudom, mi történt és azt pedig végképp, hogy hogyan, de Nessie visszatért a halálból. – Amint kimondta azt a szót úgy éreztem még sosem voltam ilyen boldog, még sosem könnyebbültem meg így. Életem szerelme él és örökké velem lehet. Mindenki arcára kiült a felhőtlen és őszinte megkönnyebbült mosoly. De valami nem stimmelt. A doktor és Edward arca különösképp feszült volt, annak ellenére, hogy Nessie él és minden rendben lesz vele.

– Carlisle ugye van még valami, amit nem mondtál el? – Szólalt meg Bella elcsukló hangon. Szóval akkor nem csak én vettem észre.

– Nos a jó hír, hogy Nessie él, de… – Tudtam, hogy most valami szörnyű következik.

– De mi van? Kérem mondja már el! – akadtam ki hisz már tűkön ülve vártam, hogy megtudjam mi történt az én egyetlenemmel.

– Nessie egyelőre eszméletlen. Nem tudom, mi okozhatja ezt nála, talán a teste így próbál küzdeni a fájdalmak vagy valami más ellen – folytatta Dr. Cullen.

– De mégis meddig fog tartani nála ez az állapot? Ugye hamarosan felébred? – Reménykedtem, hogy a válasz igen lesz, hogy minden rendbe jön nem sokára.

– Nem tudom mikor fog magához térni. Viszont az lenne a legjobb, ha minél hamarabb – válaszolta.

– Most pedig ha akartok menjetek fel hozzá – mondta mire én azonnal talpra ugrottam és elindultam a szoba felé. Természetesen ott jött mögöttem Edward, Bella és az összes Cullen. Mikor benyitottam az ajtón, megláttam őt amint ott feküdt az ágyon, teljes nyugalomban. Ami legelőször feltűnt, hogy nyom nélkül eltűntek a horzsolások és sebek, amiket a tűzben szerzett. Nem bírtam megállni, hogy végig ne simítsak a bőrén, az arcán. Most is olyan selymes és puha volt, mint mindig, de nem hagyott nyugodni, hogy mégis hova tűntek a sebei. Hiszen ő nem teljesen vámpír és a sebei ugyanolyan módon gyógyulnak akárcsak az embereknek.

– Dr. Cullen, mondja hogyan gyógyultak be ilyen gyorsan Nessie sebei? – A doktor először nagyon feltűnően összenézett Edwarddal, mintha tőle várta volna az engedélyt, hogy elmondhatja-e vagy sem, amit mellesleg nem csak én nem értettem, de a többiek sem.

– Nessie rohamos gyógyulásának oka az, hogy a vérébe keveredett némi az alakváltók véréből… illetve a tiédből Jacob – Láttam rajta, hogy ez még nem minden. – Az volt az, ami meggyógyította őt, ami visszahozta illetve nem pontosan a véred, hanem az ami kettőtökből keletkezett… – Fogalmam sem volt miről beszélt, csak annyit vettem ki belőle, hogy Nessie jól van és meggyógyul ami a legfontosabb volt számomra.

– Ezt nem egészen értettem elmagyarázná úgy hogy én is értsem? – Úgy láttam ezzel csak én voltam így, legalábbis Bella Rosalie és Alice szeme rögtön felcsillant. Végül nem Dr. Cullen volt az, aki választ adott, hanem Bella.

– Nessie terhes! – Síri csend következett, senki nem szólt egy szót sem. Jómagam köpni-nyelni nem tudtam. Nem is gondolkodtam még azon, hogy esetleg gyerekem legyen, de az, hogy emiatt maradt életben…

– Jakieeee fiúú látom nem vesztegetted az idődet! Csapj bele!! – Emmett szokásához híven most is badarságokat beszélt, amiért természetesen most is megkapta a magáét Rosalie-tól illetve Edwardtól. – Jól van naaa – hallottam jajveszékelését, miközben Rosalie kiküldte a szobából. Nem igazán tudtam minderre odafigyelni, Nessie-nek és nekem babánk lesz…

– Egy baba? – Most még nagyobb csodálattal néztem Nessie-re mint eddig valaha.

– Pontosítanék! Kettő.

♥ 38. fejezet - Veszteség ♥

VESZTESÉG

(Jake szemszög)

Bármennyire is szeretnék mindig Nessie mellett lenni, hogy bármikor megvédhessem, nem tehetem. Most is itt ülök és keservesen várom, hogy kicsengessenek végre és újra mellette lehessek. Az óra csak kattogott és kattogott a percek pedig idegromboló lassúsággal vánszorogtak. Aztán végre a mutató elérte a kívánt számot és a csengő hangos ricsaja jelezte végre mehetek. Amint kiléptem a folyosóra az eddig érzett furcsa rossz érzés erősödni kezdett és nem tudtam miért. Mivel sem Nessie sem Lili nem volt a megbeszélt helyen, a lányok pedig már elhagyták az öltözőt, feszült figyelemmel kerestem őket, de akármennyire is néztem nem láttam sehol sem. Tisztában voltam azzal, hogy nélkülem nem mentek volna el, de akkor mégis hol lehetnek? Gondoltam megnézem az ebédlőben hátha kedvük támadt beugrani oda, de hamar rá kellet jönnöm, hogy ez a feltevésem is téves volt. Egyre idegesebb lettem, már az egész iskolát átkutattam, de sehol, és a telefonja is válaszolatlanul csak csöngött és csöngött. Az iskola parkolójába érve láttam, hogy az autó továbbra is ott áll ahol reggel hagytuk. Hihetetlennek tűnt, de egyre biztosabb voltam abban, hogy a lányok eltűnésének köze van Kevinhez, ami elég volt ahhoz, hogy a vörös köd elöntse a józan eszem. Fel kellett hívnom Edwardot, hogy megbizonyosodjak arról, hogy bármennyire is minden arra utal, de nincs igazam és Nessie elment valamelyik Cullennel. A telefon épp csengett egyet és már fel is vették.

– Mondjad Jacob! – Edward hangja nyugodt volt.

– Edward, mondd, hogy Nessie és Lili veletek van. – Olyan gyorsan hadartam, hogy talán egy emberi fül meg sem értette volna.

– Nem, Jake, hisz veled mentek el reggel az iskolába. – Már az első szó után minden reményem elszállt. Nincs velük. Kevin. – Halooo Jake. Mi a baj? Hallod itt vagy?

– Itt vagyok – mondtam, bár az agyam valahol teljesen máshol járt. Kevint akartam. Minden vágyam az volt, hogy kinyírjam a férget.

– Jake mi történt? – kérdezte Edward, most már kicsit sem nyugodtan.

– Nem tudom, mire kijöttem az óráról nyomuk veszett. Az autó még mindig itt áll a parkolóban. Meg kell találnom őt!

– Jake, nyugodj meg mindjárt ott vagyunk. Ne menj addig sehova! – És már meg is szakította a vonalat. Tudtam, hogy egy-két perc és mind itt lesznek, de ezt a két percet is elképesztően nehéz volt tétlenül eltölteni. Épp elment az utolsó ember is az iskolából, amikor befutottak Cullenék.

– Jake mondd el mi történt. – Bella azonnal odarohant hozzám.

– Amit mondtam egyszerűen eltűntek. Biztos vagyok benne, hogy az féreg vitte el őket. – Míg én Edwarddal és Bellával azon gondolkodtam merre vihette el őket, addig a többiek körbe járták a környéket hátha találnak valami nyomot. Időközben Paul és a többiek is megérkeztek. Mondanom sem kell, hogy Paul milyen állapotba került amint meghallotta mi történt.

– Szerencsére Nessie és Lili illatát nem tudta eltüntetni. Felvitte őket a hegyekbe. Tisztán követhető a nyom – mondta Jasper.

– Akkor induljunk – jelentettük ki egyszerre Paullal.

– Nem tudhatjuk, hogy egyedül van-e és még ha egyedül is van, akkor sem tudjuk mi mindenre képes még. – Carlisle próbált most is józanésszel gondolkodni, de engem egyáltalán nem érdekelt semmi más, csak, hogy Nessie-t újra a karjaimban tarthassam.

– Carlisle minden tiszteletem a magáé, de nem bírok itt ülni és morfondírozni azon, hogy hányan vannak… mennem kell – mondtam. Nem tudom mit láthatott a szememben, de az biztos, hogy elég volt ahhoz, hogy a véleményét megváltoztassa.

– Rendben, akkor induljunk. – Nem kellett kétszer mondani senkinek sem, mindenki azonnal elindul a nyomok irányába. Már olyan tíz perce úton lehettünk, amikor az illatok egyre intenzívebbé váltak. Valahol a közelben lehettek, így mind megálltunk, majd Edward beszélni kezdett.

– Nagyjából egy kilométerre lehetünk tőlük. Úgy gondolom több irányból kéne támadnunk –mondta. Mindenki egyetértett vele így külön csapatokat alkottunk. Míg én Edwarddal, Bellával, Jareddel, és Alice-szel alkottuk az egyiket, Emmett, Seth, Esme, Carlise és Leah a másikat. A harmadik csapat Rosalie, Jasper, Paul, Sam, Quil és Embry-ből állt.

Amint megtárgyaltuk ki merről támad, azonnal útnak eredtünk. Alig vártam, hogy megpillantsam Nessie-t, hogy lássam minden rendben van és nem tett vele semmit az a rohadék, de ami még ennél is erősebb vágy volt az az ölési vágy. Minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy örökre eltüntessem Kevint erről a Földről. Mikor már csak pár méter választott el minket a háztól, hirtelen füstszagot kezdtünk el érezni és amint felnéztünk az égre hatalmas füstfelhőket láttunk a levegőben szállni. Természetesen mind, ha lehetséges még nagyobb sebességre kapcsoltunk és akkor egy hatalmas sikoly süvített tőlünk nem messze. Egy egész röpke pillanatra mindannyian megtorpantunk, de aztán futottunk tovább. Szinte már nem is érintette a talajt a lábunk annyira siettünk. Amint kiléptünk a fák közül megláttunk egy hatalmas házat, amit egyre magasabban nyaldostak a lángok. Mikor mindenki megérkezett tekintetem azonnal találkozott Pauléval. Azonban tekintetét azonnal elkapta amint meghallotta Lili kiabálását az emeletről. Gondolkodás nélkül visszaváltozott, majd hipp-hopp az ablakpárkánynál volt. Egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy meg kell találnom Nessie-t. Az ablakon keresztül látni lehetett, hogy a tűz egyre nagyobb és nagyobb, de az ajtót még nem érte el, így miután én is visszaváltoztam, nekiiramodtam és az ajtót betörve megpillantottam Őt. Annyira fáradtnak és megviseltnek látszott, de még mindig Kevinnel harcolt. Úgy látszott annak a szemétnek a tűz sem árt, mert még mindig élt. Rögtön megpróbáltam magamra terelni a figyelmet, hátha úgy könnyebbé teszem számára a küzdelmet. A nevét kiabálva próbáltam egyre közelebb férkőzni hozzájuk, de nem volt annyira egyszerű, mert a ház nagy része már lángokban állt. Fél füllel hallottam amint a többiek is hangosan kiabálják Nessie nevét, de nekik esélyük sem lett volna az itt eluralkodott káosz ellen. Már csak pár lépés választott el tőlük, amikor a tekintetünk összeforrt. Annyira sokat mondó volt a pillantása. Láttam benne minden irántam érzett szeretetét és féltését, de ami igazán megrázó volt számomra az a gyönyörű szemeiben megbúvó félelem, amit képtelen volt elrejteni előlem. Aztán ajkain tisztán leolvashatóan kimondta nevem s már tudtam, készül valamire.

– Sajnálom… – Először fogalmam sem volt miért kér tőlem bocsánatot, de aztán hirtelen hatalmas lángcsóvák lobbantak előttem és mindenhol körülöttük. Próbáltam áttörni ezen a falon, de meghallottam amint a fa megreccsen, majd abban a pillanatban a házat tartó egyik faszerkezet beszakad így egy újabb akadályt létrehozva előttem. Tudtam, hogy ő tette, hogy mindez Nessie műve volt, de nem akartam elhinni, hogy ezt tette velem. Nekem kéne őt megvédenem nem pedig fordítva. Az az érzés, ami akkor a hatalmába kerített leírhatatlan. Egyszerre éreztem magamban fortyogó dühöt, félelmet, mérhetetlen fájdalmat, kétségbeesést és olyan mértékű szerelmet, amilyet még sosem. Nem akartam elveszíteni őt, hisz mindenem ami csak volt az életben semmi sem ért fel azzal amit ő jelentett nekem. Az agyam teljesen elborult, az előbbi érzések hirtelen csaptak át gyűlöletbe, amit Kevin iránt tápláltam. Hirtelen hideg kezek érintését éreztem magamon. Mikor hátra néztem láttam amint Emmett és Jasper állnak mögöttem és próbálnak kiráncigálni engem onnan. Nem tudtam felfogni miért akarnak engem onnan kivinni, hiszen ki kellet szabadítanom Nessiet.

– Hagyjatok! – ordítottam az arcukba, de ők annál erősebben rángattak. Nem akartam megsebesíteni őket, de egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy átváltozzam a testem remegésektől rázkódott. – Menjetek a közelemből. Ne nyúljatok hozzám! – kiabáltam tovább, de mintha meg sem hallották volna. Emmett hirtelen megragadott, majd kiugrott velem az ajtón. Alig bírtam magam türtőztetni, már nagyon az átváltozás határán voltam.

– Engedjétek most már el! – mondta nekik Edward, mire mindketten levették rólam a kezüket. Fortyogtam az idegtől, villámot szóró szemekkel bámultam Edwardot és a két idiótát, amiért kihoztak onnan. – Jacob nyugodj meg kérlek. Nessie kért meg engem, hogy hozzunk ki onnan. Azt mondta van egy terve.

– Csodálatos, és szerintetek sikerül egyedül elbánnia azzal a vérszopóval? Hm? Engedjetek vissza! – kiáltottam, de senki nem mozdult egy tapodtat sem, ugyanis időközben a többiek beálltak a ház elé, hogy még véletlenül se tudjak visszajutni oda.

– Már elkezdte – mondta Edward, amit ugyan senki sem értett rajta kívül. – Nessie megpróbálja elterelni Kevin figyelmét. Levetíti neki a hétvégéteket – magyarázta. A hétvégét… életem legszebb két napját. Aztán eszembe jutott, hogy mindezt Edward is látja, ami nem éppen a legjobb dolog, most azonban mégsem tudott érdekelni. – Úgy tűnik beválik – folytatta tovább. – Próbálja mindkét képességét használni egyszerre. – Így is eléggé kimerültnek látszott. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen hatással lehet rá, ha ekkora erőt fejt ki. – Ez az kicsim menni fog! – Mind ott álltunk és csak néztük a lángoló házat, hallgattuk amint Edward magyarázza, mi történik éppen, de nekem nagyon rossz érzésem támadt. Valami, amit nem tudtam megmagyarázni. – Neee Nessie!! Valami történt. Ki kell hoznunk onnan! – kiáltotta Edward majd mindenki próbált a ház még ép részein bejutni. A kétségbeesés borzasztó volt és akkor megláttam őt, ott feküdt a padlón. A teste tele volt apró sebekkel és horzsolásokkal. Azonnal odarohantam, felkaptam az ölembe és kirohantam vele a házból. Nem foglalkoztam semmivel így észre sem vettem, amikor megégett a bőröm már csak akkor, amikor kiértünk. Letettem a földre a doktor pedig azonnal odasietett, hogy megvizsgálhassa. Valami nem volt rendben, hisz a tűznek nem szabadott volna ártania neki. Hirtelen furcsa csend kerekedett. Nem hallottunk semmi különöset. Mindenki körülöttünk állt. Paul és a falka többi tagja néhány perccel ezelőtt ment el, felmérni az esetleges tettestársak számát. Akkor abban a pillanatban megértettem miért volt olyan különös az a csend… mert Nessie szíve nem dobogott többé.

"Utolért a végzetem. A rabja vagyok. Rabja a saját lelkiismeretemnek. Örökké éget a szeretett lány iránti vágy. Velem mindig veszélyben van – veszélyben azoktól, akik ellen harcolok. Nélküle magányosan járom az utam. Az én történetem mindig az ő elvesztéséről szól… és mindennap felteszem magamnak a kérdést, hogy még meddig fogom bírni a magányt?"