VESZTESÉG
(Jake szemszög)
Bármennyire is szeretnék mindig Nessie mellett lenni, hogy bármikor megvédhessem, nem tehetem. Most is itt ülök és keservesen várom, hogy kicsengessenek végre és újra mellette lehessek. Az óra csak kattogott és kattogott a percek pedig idegromboló lassúsággal vánszorogtak. Aztán végre a mutató elérte a kívánt számot és a csengő hangos ricsaja jelezte végre mehetek. Amint kiléptem a folyosóra az eddig érzett furcsa rossz érzés erősödni kezdett és nem tudtam miért. Mivel sem Nessie sem Lili nem volt a megbeszélt helyen, a lányok pedig már elhagyták az öltözőt, feszült figyelemmel kerestem őket, de akármennyire is néztem nem láttam sehol sem. Tisztában voltam azzal, hogy nélkülem nem mentek volna el, de akkor mégis hol lehetnek? Gondoltam megnézem az ebédlőben hátha kedvük támadt beugrani oda, de hamar rá kellet jönnöm, hogy ez a feltevésem is téves volt. Egyre idegesebb lettem, már az egész iskolát átkutattam, de sehol, és a telefonja is válaszolatlanul csak csöngött és csöngött. Az iskola parkolójába érve láttam, hogy az autó továbbra is ott áll ahol reggel hagytuk. Hihetetlennek tűnt, de egyre biztosabb voltam abban, hogy a lányok eltűnésének köze van Kevinhez, ami elég volt ahhoz, hogy a vörös köd elöntse a józan eszem. Fel kellett hívnom Edwardot, hogy megbizonyosodjak arról, hogy bármennyire is minden arra utal, de nincs igazam és Nessie elment valamelyik Cullennel. A telefon épp csengett egyet és már fel is vették.
– Mondjad Jacob! – Edward hangja nyugodt volt.
– Edward, mondd, hogy Nessie és Lili veletek van. – Olyan gyorsan hadartam, hogy talán egy emberi fül meg sem értette volna.
– Nem, Jake, hisz veled mentek el reggel az iskolába. – Már az első szó után minden reményem elszállt. Nincs velük. Kevin. – Halooo Jake. Mi a baj? Hallod itt vagy?
– Itt vagyok – mondtam, bár az agyam valahol teljesen máshol járt. Kevint akartam. Minden vágyam az volt, hogy kinyírjam a férget.
– Jake mi történt? – kérdezte Edward, most már kicsit sem nyugodtan.
– Nem tudom, mire kijöttem az óráról nyomuk veszett. Az autó még mindig itt áll a parkolóban. Meg kell találnom őt!
– Jake, nyugodj meg mindjárt ott vagyunk. Ne menj addig sehova! – És már meg is szakította a vonalat. Tudtam, hogy egy-két perc és mind itt lesznek, de ezt a két percet is elképesztően nehéz volt tétlenül eltölteni. Épp elment az utolsó ember is az iskolából, amikor befutottak Cullenék.
– Jake mondd el mi történt. – Bella azonnal odarohant hozzám.
– Amit mondtam egyszerűen eltűntek. Biztos vagyok benne, hogy az féreg vitte el őket. – Míg én Edwarddal és Bellával azon gondolkodtam merre vihette el őket, addig a többiek körbe járták a környéket hátha találnak valami nyomot. Időközben Paul és a többiek is megérkeztek. Mondanom sem kell, hogy Paul milyen állapotba került amint meghallotta mi történt.
– Szerencsére Nessie és Lili illatát nem tudta eltüntetni. Felvitte őket a hegyekbe. Tisztán követhető a nyom – mondta Jasper.
– Akkor induljunk – jelentettük ki egyszerre Paullal.
– Nem tudhatjuk, hogy egyedül van-e és még ha egyedül is van, akkor sem tudjuk mi mindenre képes még. – Carlisle próbált most is józanésszel gondolkodni, de engem egyáltalán nem érdekelt semmi más, csak, hogy Nessie-t újra a karjaimban tarthassam.
– Carlisle minden tiszteletem a magáé, de nem bírok itt ülni és morfondírozni azon, hogy hányan vannak… mennem kell – mondtam. Nem tudom mit láthatott a szememben, de az biztos, hogy elég volt ahhoz, hogy a véleményét megváltoztassa.
– Rendben, akkor induljunk. – Nem kellett kétszer mondani senkinek sem, mindenki azonnal elindul a nyomok irányába. Már olyan tíz perce úton lehettünk, amikor az illatok egyre intenzívebbé váltak. Valahol a közelben lehettek, így mind megálltunk, majd Edward beszélni kezdett.
– Nagyjából egy kilométerre lehetünk tőlük. Úgy gondolom több irányból kéne támadnunk –mondta. Mindenki egyetértett vele így külön csapatokat alkottunk. Míg én Edwarddal, Bellával, Jareddel, és Alice-szel alkottuk az egyiket, Emmett, Seth, Esme, Carlise és Leah a másikat. A harmadik csapat Rosalie, Jasper, Paul, Sam, Quil és Embry-ből állt.
Amint megtárgyaltuk ki merről támad, azonnal útnak eredtünk. Alig vártam, hogy megpillantsam Nessie-t, hogy lássam minden rendben van és nem tett vele semmit az a rohadék, de ami még ennél is erősebb vágy volt az az ölési vágy. Minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy örökre eltüntessem Kevint erről a Földről. Mikor már csak pár méter választott el minket a háztól, hirtelen füstszagot kezdtünk el érezni és amint felnéztünk az égre hatalmas füstfelhőket láttunk a levegőben szállni. Természetesen mind, ha lehetséges még nagyobb sebességre kapcsoltunk és akkor egy hatalmas sikoly süvített tőlünk nem messze. Egy egész röpke pillanatra mindannyian megtorpantunk, de aztán futottunk tovább. Szinte már nem is érintette a talajt a lábunk annyira siettünk. Amint kiléptünk a fák közül megláttunk egy hatalmas házat, amit egyre magasabban nyaldostak a lángok. Mikor mindenki megérkezett tekintetem azonnal találkozott Pauléval. Azonban tekintetét azonnal elkapta amint meghallotta Lili kiabálását az emeletről. Gondolkodás nélkül visszaváltozott, majd hipp-hopp az ablakpárkánynál volt. Egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy meg kell találnom Nessie-t. Az ablakon keresztül látni lehetett, hogy a tűz egyre nagyobb és nagyobb, de az ajtót még nem érte el, így miután én is visszaváltoztam, nekiiramodtam és az ajtót betörve megpillantottam Őt. Annyira fáradtnak és megviseltnek látszott, de még mindig Kevinnel harcolt. Úgy látszott annak a szemétnek a tűz sem árt, mert még mindig élt. Rögtön megpróbáltam magamra terelni a figyelmet, hátha úgy könnyebbé teszem számára a küzdelmet. A nevét kiabálva próbáltam egyre közelebb férkőzni hozzájuk, de nem volt annyira egyszerű, mert a ház nagy része már lángokban állt. Fél füllel hallottam amint a többiek is hangosan kiabálják Nessie nevét, de nekik esélyük sem lett volna az itt eluralkodott káosz ellen. Már csak pár lépés választott el tőlük, amikor a tekintetünk összeforrt. Annyira sokat mondó volt a pillantása. Láttam benne minden irántam érzett szeretetét és féltését, de ami igazán megrázó volt számomra az a gyönyörű szemeiben megbúvó félelem, amit képtelen volt elrejteni előlem. Aztán ajkain tisztán leolvashatóan kimondta nevem s már tudtam, készül valamire.
– Sajnálom… – Először fogalmam sem volt miért kér tőlem bocsánatot, de aztán hirtelen hatalmas lángcsóvák lobbantak előttem és mindenhol körülöttük. Próbáltam áttörni ezen a falon, de meghallottam amint a fa megreccsen, majd abban a pillanatban a házat tartó egyik faszerkezet beszakad így egy újabb akadályt létrehozva előttem. Tudtam, hogy ő tette, hogy mindez Nessie műve volt, de nem akartam elhinni, hogy ezt tette velem. Nekem kéne őt megvédenem nem pedig fordítva. Az az érzés, ami akkor a hatalmába kerített leírhatatlan. Egyszerre éreztem magamban fortyogó dühöt, félelmet, mérhetetlen fájdalmat, kétségbeesést és olyan mértékű szerelmet, amilyet még sosem. Nem akartam elveszíteni őt, hisz mindenem ami csak volt az életben semmi sem ért fel azzal amit ő jelentett nekem. Az agyam teljesen elborult, az előbbi érzések hirtelen csaptak át gyűlöletbe, amit Kevin iránt tápláltam. Hirtelen hideg kezek érintését éreztem magamon. Mikor hátra néztem láttam amint Emmett és Jasper állnak mögöttem és próbálnak kiráncigálni engem onnan. Nem tudtam felfogni miért akarnak engem onnan kivinni, hiszen ki kellet szabadítanom Nessiet.
– Hagyjatok! – ordítottam az arcukba, de ők annál erősebben rángattak. Nem akartam megsebesíteni őket, de egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy átváltozzam a testem remegésektől rázkódott. – Menjetek a közelemből. Ne nyúljatok hozzám! – kiabáltam tovább, de mintha meg sem hallották volna. Emmett hirtelen megragadott, majd kiugrott velem az ajtón. Alig bírtam magam türtőztetni, már nagyon az átváltozás határán voltam.
– Engedjétek most már el! – mondta nekik Edward, mire mindketten levették rólam a kezüket. Fortyogtam az idegtől, villámot szóró szemekkel bámultam Edwardot és a két idiótát, amiért kihoztak onnan. – Jacob nyugodj meg kérlek. Nessie kért meg engem, hogy hozzunk ki onnan. Azt mondta van egy terve.
– Csodálatos, és szerintetek sikerül egyedül elbánnia azzal a vérszopóval? Hm? Engedjetek vissza! – kiáltottam, de senki nem mozdult egy tapodtat sem, ugyanis időközben a többiek beálltak a ház elé, hogy még véletlenül se tudjak visszajutni oda.
– Már elkezdte – mondta Edward, amit ugyan senki sem értett rajta kívül. – Nessie megpróbálja elterelni Kevin figyelmét. Levetíti neki a hétvégéteket – magyarázta. A hétvégét… életem legszebb két napját. Aztán eszembe jutott, hogy mindezt Edward is látja, ami nem éppen a legjobb dolog, most azonban mégsem tudott érdekelni. – Úgy tűnik beválik – folytatta tovább. – Próbálja mindkét képességét használni egyszerre. – Így is eléggé kimerültnek látszott. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen hatással lehet rá, ha ekkora erőt fejt ki. – Ez az kicsim menni fog! – Mind ott álltunk és csak néztük a lángoló házat, hallgattuk amint Edward magyarázza, mi történik éppen, de nekem nagyon rossz érzésem támadt. Valami, amit nem tudtam megmagyarázni. – Neee Nessie!! Valami történt. Ki kell hoznunk onnan! – kiáltotta Edward majd mindenki próbált a ház még ép részein bejutni. A kétségbeesés borzasztó volt és akkor megláttam őt, ott feküdt a padlón. A teste tele volt apró sebekkel és horzsolásokkal. Azonnal odarohantam, felkaptam az ölembe és kirohantam vele a házból. Nem foglalkoztam semmivel így észre sem vettem, amikor megégett a bőröm már csak akkor, amikor kiértünk. Letettem a földre a doktor pedig azonnal odasietett, hogy megvizsgálhassa. Valami nem volt rendben, hisz a tűznek nem szabadott volna ártania neki. Hirtelen furcsa csend kerekedett. Nem hallottunk semmi különöset. Mindenki körülöttünk állt. Paul és a falka többi tagja néhány perccel ezelőtt ment el, felmérni az esetleges tettestársak számát. Akkor abban a pillanatban megértettem miért volt olyan különös az a csend… mert Nessie szíve nem dobogott többé.
"Utolért a végzetem. A rabja vagyok. Rabja a saját lelkiismeretemnek. Örökké éget a szeretett lány iránti vágy. Velem mindig veszélyben van – veszélyben azoktól, akik ellen harcolok. Nélküle magányosan járom az utam. Az én történetem mindig az ő elvesztéséről szól… és mindennap felteszem magamnak a kérdést, hogy még meddig fogom bírni a magányt?"