♥ 28. fejezet - Rémálomból valóság ♥

RÉMÁLOMBÓL VALÓSÁG

(Jacob szemszöge)

– Én, én vagyok az? – Hangja akadozott és a tekintete is hitetlenkedést sugárzott. Hát még mindig nem hiszi el?

– Igen Nessie te! Szeretlek! – Kimondtam végre azt a szót, ami ugyan kicsit sem foglalta magába azt, amit iránta érzek, de ez áll a legközelebb hozzá. Egy pillanatig még a szemembe nézve töprengett a hallottakon, aztán hirtelen karjait a nyakam köré fonva ajkait ajkaimra tapasztotta és a kezdeti lágy csókok után egyre hevesebben ölelve és csókolva egymást élveztük a felszabadító, mindent elsöprő szerelmet, amely már oly rég szunnyadozott szívünk és lelkünk legmélyén arra várva, hogy kitörjön és mindent felégessen maga körül. Egyik kezem lágyan a hátát cirógatta, gyengéden végig simítva gerince vonalán kiélveztem minden pillanatot, hisz oly régóta várom, hogy így érinthessem, csókolhassam őt. Mikor kezemmel csípője vonalához értem, kicsit megtorpantam, egyáltalán nem akartam lerohanni vagy tolakodó lenni, de amikor kezét megérezve enyémen a fenekére csúsztatta azt, éreztem, hogy az eddig elnyomott heves vágy iránta a felszínre tör, és mindent elsöprően lecsap rám. Miután jelét adta annak, hogy ő is épp azt érzi, amit én gondolkodás nélkül másik kezemmel is birtokba véve gyönyörű dobborulatait, felemeltem, hogy aztán gyengéden a földre fektetve kényeztessem tovább és éljem át eddigi életem legnagyobb csodáját!

(Renesmee szemszöge)

Immáron a földön feküdve, a legcsodálatosabb ember karjaiban élveztem a legszebb érzést a világon, a szerelmet. Minden egyes érintéssel egyre jobban és jobban akartam őt. Testem minden porcikájában reszkettem, miközben úgy éreztem menten elégek. Az agyam elvesztette irányítását a testem felett mindent a szívem és a vágyaim birtokoltak. Onnantól kezdve, hogy kimondta szeret, semmi és senki véleménye nem számított többé, csak ő és én léteztünk. A legmerészebb álmaimban sem képzeltem, hogy ez tényleg eljöhet számomra. Már egy ideje egymás csókjait ízlelgetve öleltük egymást, amikor egyre hangosabb zihálások és szívdobbanások közepette Jake megszakította csókunkat.

– El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok most. Végre elmondhattam, úgy érzem egy hatalmas súly esett most le a vállamról. Teljesen megkönnyebbültem főleg, hogy úgy néz ki az érzéseim nem egyoldalúak. – Beszéd közben simogatta a karomat, végig a szemembe nézett, majd mondandója végeztével felöltötte csibészes mosolyát.

– Igen? Miből gondolod, hogy én is azt érzem, amit te? – próbáltam incselkedni vele kicsit, mert ugyan külső szemlélőként nyugodtnak látszódhatott, én tudtam, hogy legbelül még mindig ég benne a vágy tüze, a szemei is erről árulkodtak.

– Nem gondolom, hanem tudom Édesem, és hogy mégis miből? Nos – kezdte miközben arca egyre közelebb és közelebb került az enyémhez. Célja mindezzel nem az volt, amire számítottam. Ajkaim helyett a nyakamat célozta meg. Minden egyes szó után egyre közelebb és közelebb éreztem. – Minél közelebb kerülök hozzád, a szíved annál gyorsabb ütemet diktál, a pulzusod az egekbe szökik, miközben a lélegzeted egyre sűrűbben hagy ki. Azt hiszem ez éppen elég és nyomos ok arra, hogy tudjam, ha nem is annyira, mint én téged, de szeretsz. – Monológja végén lágy csókot lehelt fülem tövéhez, amitől újfent kellemes bizsergés futott át testemen.

– Ezek szerint már a saját szívében sem bízhat az ember, vagyis vámpír! Csúnyán és aljasul elárul! – mondtam, majd édes csókot adtam szájára, amit ő szíves örömest viszonzott. Életem legszebb estéje volt ez, és csak remélhetem, ha lehetséges ezek után csak szebb és jobbak jöhetnek. – Tudod, elég különös, hogy a többieknek még nem tűnt fel, hogy eljöttünk.

– Talán azért, mert tudják, hogy velem vagy és mellettem nem eshet semmi bajod.

– Igen, igazad lehet. – Már egy ideje furdalja az oldalamat a kíváncsiság, a többiekkel kapcsolatban és úgy gondoltam ideje rá térnem. – Jake! Érdekelne, hogy mi a helyzet a többiekkel? Úgy értem Sam és Emily, Jared és Kim…

– A falka nagy része már megtalálta a lenyomatát. Az itt lévők közül csak Embry, Seth és Leah vannak még úgymond "egyedül". Tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy Leah képes-e a bevésődésre. Ő az egyetlen lány farkas, akiről eddig tudunk.

– Szóval akkor Quil és Claire...?

– Igen a kis Claire a mi Quilünk bevésődése. Ő is már majdhogynem születése óta mellette van, ami viszont nehezebb az ő esetében az, hogy Claire növekedése nem olyan gyors, mint a tied, bár ez egyáltalán nem érdekli Quilt hiszen egyelőre még egyáltalán nem olyan szemmel tekint rá. Quilnek még rengeteget kell várnia rá, már ha egyáltalán kialakul közöttünk közelebbi kapcsolat – felelte.

– Szóval a bevésődés nem feltétlenül jelenti azt, hogy idővel egy párt alkotnak majd? – kíváncsiskodtam tovább.

– Nem, ha meglátjuk a lenyomatunk tárgyát, többé nem leszünk képesek nélküle létezni, akár legyen szó testvéri szeretetről, barátságról és a legjobb esetben szerelemről. A lényeg, hogy mi mindig ott leszünk egymásnak, kinek milyen formában. – A hallottak alapján, tudtam, ha nem is érdeklődtem volna iránta olyan módon ahogyan valójában, akkor is mellettem lett volna, az örökké valóságig és ez jó érzéssel töltött el. Az egész éjszakát a barlangban töltöttük, egymás karjaiban, forróbbnál-forróbb csókokat váltva egymással. A hely minél többet néztem annál csodálatosabbnak tűnt. A víz ütemes csobogása, a madarak dallamos éneke felejthetetlenné tette számomra ezt az estét. Jócskán hajnalodhatott, mert egyre több fény verődött be a barlang üregébe. Úgy éreztem örökké itt tudnék maradni, szerelmem karjaiban egymást kényeztetve, míg világ a világ. Ám alig vártam, hogy elújságolhassam a hírt legjobb barátnőmnek, Lilinek.

– Kíváncsi vagyok mit fognak szólni a többiek, Leah biztosan nagyon dühös lesz – Félve bár, de az arcára pillantottam, tudni akartam, hogyan reagál az említett személyre. Jól gondoltam, hiszen nem maradt reakció nélkül, azonban egyáltalán nem olyan, amitől tartottam.

– Nem különösebben érdekel Leah véleménye, ezt az egészet csakis azért tette, hogy még véletlenül se legyen esélyem arra, hogy veled lehessek. Biztosan nagyon boldog, amiért ezt majdnem el is érte. Ami meg a múltkori dolgot illeti, örüljön, hogy még épen és egészségesen van. Ha nem értem volna oda időben, akár olyan sérüléseket is okozhatott volna, amikbe még csak belegondolni sem akarok. – Láttam rajta mennyire elborzasztja, megfélemlíti őt a halálomnak már csak a felmerülő lehetősége is.

– Jake, igazán hálás vagyok azért, amit értem tettél, de hidd el meg tudtam volna védeni magam, nem vagyok már az a kislány, akinek mindig szüksége van valakire, hogy megmentse őt. Ez az új képesség elég hasznos és nagyhatalommal bíró erő. Tudod, hogy megijedtem mikor megláttalak vérben úszva, mozdulatlanul? Azt hittem meghaltál és örökre elveszítettelek téged, még mielőtt elmondhattam volna, hogy mit jelentesz nekem. Tudod valószínűleg, ha akkor nem kérsz arra amire, Leah már nem élne. Akkor abban a pillanatban a düh és a bosszúvágy olyan mértékben elködösítette az elmém, hogy senki nem lett volna képes megállítani. De amikor meghallottam a hangod, amint azt kéred, ne bántsam őt, úgy éreztem darabokra hullott bennem minden! Fájt, hogy annak ellenére, ami történt te még mindig őt véded. Végül megtettem, amit kértél nem bántottam, mert úgy gondoltam, ha te így vagy boldog, akkor nekem is így a jó.

– Nessie, drágám egyáltalán nem azért kértelek arra, hogy hagyd őt békén, mert bármiféle érzelmeim lennének felé, hanem, mert azt nem akartam, hogy később megbánd és utáld magad azért, amit tettél, mert nem lehetett volna vissza csinálni.

– Most már tudom, és köszönöm – mondtam, majd fejem mellkasára hajtva hallgattam szívének dobbanását.

(Pár órával később)

A csodálatosan eltöltött órák után elindultunk a másik szigetre. Miután Jake kikötötte a hajót, oda jött hozzám, lágy csókot adott a számra, majd immáron kézen fogva indultunk el a többiek felé. Mind az apartmannál voltak és az elmúlt estéből lábadoztak. Kicsit zavarban éreztem magam, nem is tudom igazából miért, talán furcsa volt mások előtt is nyíltan kimutatni azt, hogy mit érzek Jake iránt. Az első, aki észrevett minket Paul volt. Azon nyomban felállt és oda jött hozzánk.

– Na végre haver, azt hittem már vissza sem jöttök. Gratulálok! – mondta hatalmas vigyorral az arcán, majd kezet fogott Jake-kel. Azután oda jött hozzám, megölelt és a fülembe suttogott.

– Végre Kislány, örülök nektek, tedd boldoggá. – Megleptek Paul szavai, eddig is tudtam, hogy igazán közel állnak egymáshoz és természetesen hozzám is, de akkor is jó volt ezt hallani. Én válaszul csak kedvesen rámosolyogtam. A nap hátralevő részét többiek társaságában töltöttük. Este tíz óra körül lehetett, amikor rajtam úrrá lett a fáradság. Jake persze azonnal észrevette.

– Nessie, miért nem pihensz le egy kicsit? Majd elalszol ülve. – Látta rajtam, hogy nem igazán áll szándékomban elmenni mellőle, úgyhogy a kezébe vette a dolgokat, illetve engem. – Rendben, ha nem mész a saját lábadon, akkor majd viszlek én. – Mióta visszajöttünk a vízeséstől, Jake arca felhőtlen boldogságot sugárzott, nem volt vele egyedül, mert én is a fellegekben éreztem magam. Jake gyengéden, de határozott mozdulattal a karjaiba kapott és elindult velem a szobám felé.

– Jake, erre semmi szükség, nem vagyok fáradt, veled szeretnék lenni – ellenkeztem azonnal ám még én magam sem hittem el egy szavamat sem. Igazság szerint már alig bírtam nyitva tartani a szemem, de egy pillanatra sem szerettem volna megválni Jake-től. Már a szobámban voltunk és Jake lassan belefektetett az ágyamba, majd betakargatott. Közel hajolt hozzám és gyengéden megcsókolt.

– Jó éjt Szépségem! – Már épp indult volna az ajtó felé, de még időben elkaptam a karját.

– Ne Jake, kérlek maradj velem, éjszakára. – Kedvesen elmosolyodott, majd eleget téve a kérésemnek, bebújt mellém és hátulról átkarolva együtt merültünk el álmaink tengerén, amik mostantól egy és ugyanazok voltak.

Álmomban, ismételten Forksban voltam, de valami olyan más volt. Az erdőben bóklásztam, és olyan fáradtnak éreztem magam mintha napok óta úton lennék. Mikor elértem a házhoz senkit sem találtam otthon. Talán vadászni mentek? Hisz sosem mennek mind egyszerre. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, kirontottam a házból és egyenesen az erdőbe futottam. Valami arra késztetett, hogy elmenjek arra a tisztásra ahol annak idején a Volturi értem jött. Nem messze a tisztástól megéreztem a családom illatát, de nem voltak egyedül. Egy ismerős mégis idegen illat kavalkáddal vegyült. Kilépve a fák takarásából a megláttam őket. A szüleimet, a családomat amint ott fekszenek halomban a földön… holtan. Mikor sikerült tekintetem elszakítani a borzalmas látványtól az immáron előttem álló három férfira meredtem. Még kicsi voltam mikor láttam őket, de ez a három arc örökre az emlékezetembe véste magát.

– Nocsak a legifjabb Cullen. Örülünk, hogy téged is láthatunk, mint azt már észre vetted, a családod, nos rossz döntést hozott, így nagy sajnálatomra, nem tehettünk mást.

– Megölted a családomat!! Ezt még nagyon megbánjátok! – mondtam, de a szemeimből már patakokban folytak a könnyek. Elvesztettem a családom, mindenkit, akit szerettem! Tudtam, itt az ideje, hogy bosszút álljak, még egy utolsó pillantás a halmokban álló mozdulatlan testek felé, majd az elmém felett átvette az uralmat a végtelen harag és düh, hogy aztán elemi erővel szítsak mindent elsöprő lángokat...

Hangosan zihálva és teljesen felzaklatva riadtam fel. körülnézve a szobámban, rájöttem egyedül vagyok, Jake eltűnt. Még sosem volt ennél borzalmasabb álmom, úgy érzem ez nem csupán egy rémálom volt, ennek kell, hogy jelentenie valamit. Talán így akar figyelmeztetni valaki? Percekkel később is még mindig az álmom hatása alatt voltam, egyszerűen nem tudtam megnyugodni, szükségem volt Jake-re, arra, hogy átöleljen, de legfőképpen arra, hogy beszélhessek a családommal és megbizonyosodjak arról jól vannak és minden a legnagyobb rendben. Mikor az órára pillantva észrevettem, hogy még csak fél tizenkettőt mutat, meglepődtem, hogy alig másfél órát aludtam csupán, de a fáradságom teljes mértékben elmúlt, helyette inkább feszült és ideges lettem. Gyorsan kiugrottam az ágyból, felvettem egy köntöst és lementem a földszintre. Senkit nem találtam a nappaliban, így gondoltam mindenki alszik. Képtelen voltam megnyugodni, nekem most azonnal szükségem volt Jake közelségére. Visszamentem az emeletre, majd halkan benyitottam a szobája ajtaján. Meglepetten tapasztaltam, hogy a szoba teljesen üres volt, nyoma sem volt annak, hogy Jake járt volna ott. Miután körül néztem a házban és sehol sem találtam, kimentem hátha elment sétálni. Az apartmannál nem láttam, így elindultam a sziklás partrészhez hátha megint ott üldögél, ám az erdő felől ismerős hangokra lettem figyelmes így irányt változtattam. A hangok tulajdonosait ismertem. Főleg egy olyan van, amit soha nem tévesztenék össze senkiével ezer-közül is felismerném. Na de mit keresnek itt ilyenkor? Közelebb mentem, teljesen nesztelenül közeledtem, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül jöttek el a háztól beszélgetni, ha csak nem az az oka, hogy valamelyikünk, vagyis nagy valószínűséggel én, ne szerezzek tudomást róla. Pár méterre tőlük megálltam és egy jól takaró fa mögé bújva hallgattam, miről is beszélnek. Igaz jól tudom hallgatózni csúnya dolog, de nagyon rossz érzésem volt. Mindenki jelen volt a falka tagok közül.

– Szóval ez már biztos? – kérdezte Sam, Jake felé intézve szavait.

– Igen, még a buli előtt beszéltem vele telefonon, azt mondta szombaton, hajnal négy órakor érkeznek meg a tisztásra – mondta, teljesen komoly hangon, az arca rezzenéstelen volt, mintha teljesen eltűnt volna az a felmérhetetlen boldogság, ami ez előtt két órával még annyira felpezsdítette arcvonásait. De mégis kiről beszél? Ki kereshette őt? És milyen tisztás? Nem értettem semmit.

– Nem hiszem el, hogy tényleg itt állunk és nem teszünk semmit! – hallottam Paul hangját, úgy vettem észre eléggé zaklatott és ideges volt.

– De teszünk, ők kértek erre minket, így segítünk nekik. Megvédjük Nessie-t! – Ismételten Sam hangja törte meg a csendet. Megvédenek engem? Mi a fene folyik itt? Mitől kéne engem megvédeni?

– Igen persze, de nem lett volna elég ha Jacob jön el vele? Mi meg ott maradtunk volna és segítünk nekik? Hisz akkor sokkal több esélyük lenne, és egyszer már sikerült egységesen legyőznünk őket, akkor most miért nem mentek bele? Tudjátok minél többet gondolkodom ezen az egészen, egyre inkább érzem azt, hogy valamit nem mondtak el nekünk. Kell, hogy legyen még itt valami… valami, ami miatt nem akarták azt, hogy mi is segítsünk nekik. – Paul szavai hallatán mindegyikük gondolkodóba esett, majd Seth szólalt meg elsőként.

– Szerintem igaza lehet Paulnak, egy ideje én is ezen töröm a fejem, valami tényleg nem stimmel.

– Mégis mit tehetnénk? Már lassan éjfél, alig van négy óra a Volturi érkezéséig. – Teljesen ledermedve és sokkos állapotban álltam tíz méterre tőlük, de nem akartam hinni a fülemnek! Az nem lehet, hogy az álmom valóságos legyen. Biztosan még most is csak álmodom, fel akarok végre ébredni. Éreztem, ahogyan a kétségbeesés egyre mélyebben ver gyökeret bennem, és húz le a végtelen mélységbe, oda ahonnan nincs vissza út! De nem, nem hagyom magam, erőt véve magamon vámpír sebességgel megtéve azt a minimális távolságot egy szempillantás alatt ott álltam a többiekkel szemben, miközben az ő tekintetük meglepettséget tükrözött.

– Elmagyarázná nekem valaki, hogy mi a fene folyik itt? – Síri csendben álltak velem szemben, láttam rajtuk, hogy fogalmuk sincs, mit mondhatnának nekem ebben a pillanatban. – Jake, kérlek, mond el, hogy mi ez az egész! – Közelebb léptem hozzá és ő azon nyomban a karjait szorosan körém fonva ölelt magához. – Az előbb volt egy szörnyű álmom, amiben ismételten Forksban voltam és a szüleimet, az egész családomat holtan találtam a tisztáson, a Volturi ölte meg őket, Jake annyira szörnyű volt! Mond, hogy még mindig csak álmodom, és hamarosan felkelek! – A végére már nem bírtam tartani magam és könnyeim ismételten kicsordultak, eláztatva Jake-t.

– Nyugodj meg Szépségem! – próbált nyugtatni, miközben egyik kezével gyengéden simogatta a hátamat.

– Ugye ez is csak egy álom? – Annyira szerettem volna, ha azt mondja, igen, ez egy rossz álom amiből hamarosan felébredek és minden a legnagyobb rendben lesz, de nem így történt.

– Annyira szeretném azt mondani neked, hogy mind ez csak egy álom, de nem tehetem, nem akarok neked hazudni. – miközben beszélt hozzám éreztem, ahogy egyre gyengébb és gyengébb leszek, a kétségbeesés nem akart eltűnni. – Annyira sajnálom, mond, mit tehetnék azért, hogy jobban érezd magad? – kérdezte keservesen. Ismételten erőt véve magamon, kibújva Jake ölelő karjai közül, a többiek elé álltam, majd ellenvetést nem tűrve csak ennyit mondtam.

– Visszamegyünk Forksba! Most!