♥ 29. fejezet - Itt az idő ♥

ITT AZ IDŐ

Mindenki döbbenten meredt rám miközben én teljesen elszántan igyekeztem minden erőmet összeszedni. Szükségem is lesz rá, hiszen a családom veszélyben van. El sem hiszem, hogy ennyi időn át átvertek, és az ide utazásunknak köze sem volt a születésnapomhoz, csak is azért küldtek el, hogy ne legyek ott a harc idején. Jake is elárult, de most ezzel nincs időm foglalkozni, minél hamarabb el kell indulnom, mert már alig maradt négy órám arra, hogy Forksba érjek.

– Ne nézzetek már így, ha nem akartok velem jönni nem kell! Én mindenképpen elmegyek. A családom veszélyben van és ti elhoztatok otthonról! El sem hiszem, hogy rá tudtak titeket venni erre! Azt hittem a kapcsolatotok a családommal van már olyan jó, ha ilyen helyzetbe kerülnek, akkor nem hagyjátok őket cserben akármit is mondanak nektek!

– Nessie nem mehetsz oda, hisz éppen azért jöttünk ide, hogy ne eshessen bajod! Itt biztonságban vagy! – mondta Jake, de ebben az esetben nem értettem vele egyet. Elhiszem, hogy számára az én épségem a legfontosabb, de ezt még ő sem gondolhatja komolyan! Hogyan hagyhatnám meghalni a családomat miközben én itt vagyok ezen csodálatos helyen és jól érzem magam? Képtelenség! Különben is talán épp ez volt az oka annak, hogy kaptam egy új képességet, egy olyan képességet, ami ellen a Volturi sem tud tenni semmit!

– Jake, figyelj annak ellenére, hogy te is becsaptál engem és mindvégig tudtad, hogy a családom veszélyben van, szeretlek, de ne kérj arra, hogy itt maradjak és ölbe tett kézzel várjam a szüleim halálhírét. Tudod mennyit jelentenek számomra, és ha mélyen a lelkedbe nézel te is tudod, hogy nem hagyhatom őket meghalni. Nem tudom, hogyan de láttam Jake, láttam őket holtan! – Szemeiben láttam a féltést, a rettegést. Ő is, mint mi mind akik ott voltunk tudta, hogy előfordulhat, én is oda veszek a többiekkel együtt.

– Mivel nem lenne jó, ha Alice látná, mit tervezünk, mindent a legutolsó pillanatban döntünk el. Legyen csak meglepetés mindenkinek a megjelenésünk. Ki az, aki velem tart? Még egyszer mondom, senkinek sem kell jönnie, csak az jöjjön, aki önszántából akarja és azért, mert meg akarja menteni őket.

– Megyünk! – Egy részről örültem és jól esett, hogy ki állnak mellettem és segítenek, hisz így jóval több esélyünk van, a másik felem pedig belesajdult a gondolatba, hogy akár őket is elveszthetem, akár egy pillanat alatt. De nem is szabad ilyenekre gondolnom, sikerülni fog és mindenki épségben megússza kivéve persze Volturit. Többet nem menekülnek, elég volt ebből az egészből. Nem értem mit akarhatnak már megint tőlem, hiszen legalábbis ahogy azt ők eddig tudták semmi különlegesebbnek mondható képességem nem volt, ami miatt esetleg Aro igényt tartana rám. Vagy lehet, hogy rajtam keresztül akarja megkaparintani magának Aput és Alice-t? Hát ebből nem fog enni az biztos.

– Na és mivel akarsz eljutni Forksba alig négy óra alatt? – kérdezte Sam.

– Arra gondoltam talán, kérhetnénk egy repülőt, ami elvisz minket egy ideig aztán onnan futva. Az útvonal nem érdekel csak az, hogy minél előbb oda érjünk.

– Rendben akkor, majd valamelyikünk telefonál és kér egy repülőt, pénz az van szóval nem gond. A lányokkal mit csináljunk? – Ezúttal Jake beszélt.

– Szerintem az lesz a legjobb, ha ők itt maradnak, vasárnap már úgyis mentünk volna vissza, úgyhogy ők, majd akkor jönnek utánunk. – Miközben Sam felvázolta az ötleteit Jake le sem vette rólam a szemét. Pontosan tudtam mi jár a fejében, valószínűleg azt szeretné, ha engem is itt hagyhatnának a többi lánnyal, de erről szó sem lehet.

– Jake, tudom mire gondolsz, de arról szó sem lehet, nekem is mennem kell – mondtam, mire a többiek is rögtön felénk kapták figyelmüket. Jake közelebb jött hozzám, kezeit a derekamra téve maga felé fordított és úgy beszélt hozzám.

– Miért ne lehetne? – Az arca alig volt öt centire az enyémtől, mielőtt teljesen elvesztem volna az éjsötét szemeiben és az illatában, ami egyre mélyebbre szivárgott az elmémbe, kizárva minden olyan dolgot, ami megzavarja a tisztán gondolkodásomat, szólásra nyitottam volna a szám, amikor Jake folytatta. – Ez előtt három évvel is sikerült elkergetnünk őket, akkor most miért ne sikerülne? Sokkal jobb lenne, ha te is itt maradnál a lányokkal – Olyan szívesen mondtam volna neki azt, hogy igaza van, és valószínűleg sikerülne, de nem tehettem.

– Jake! Te is nagyon jól tudod, hogy nem tehetem, mennem kell. Olyan erő van a birtokomban, amivel végre a helyükre tehetem a dolgokat. Nekem nem elég az, hogy elkergetjük őket, nem akarom őket többé látni. Többet nem lesz alkalmuk arra, hogy félelemben tartsák a szeretteimet és engem! – A felismerés miszerint nincs értelme tovább próbálkoznia a távolmaradásommal kapcsolatban, olyan tisztán és észrevehetően kiült az arcára, hogy ha akartra volna sem lett volna képes letagadni az érzelmeket, amik akkor abban a pillanatban átjárták egész lényét. Pontosan tisztában voltam azzal mit érez, és mire gondol minden egyes pillanatban amióta csak előálltam ezzel az ötlettel. El sem tudom mondani mennyire rettegek attól, hogy elveszítem őt. Még csak pár órája annak, hogy megvallottuk egymásnak féltve őrzött érzéseinket és lehet máris eljött a búcsú ideje.

– Igen tisztában vagyok ezekkel, de alig pár órája, hogy elmondtuk egymásnak, mit is jelent nekünk a másik, és nem akarok belegondolni abba, hogy máris elveszthetlek. – Hangja alig volt hangosabb a suttogásnál, mégis olyan hatása volt minden egyes kiejtett szavának, ami a lelkem legmélyéig hatolt.

– Akkor ne gondolj ilyenekre, mert ez nem fog megtörténni! – Szorosan magához ölelt, fejét a nyakamhoz hajtotta, mielőtt elengedett volna egy apró mégis minden érzékemet felpezsdítő csókot lehelt az említett testrészemre.

– Akkor kezdjünk hozzá. Menjünk vissza a házhoz és mindenki beszéljen azzal akivel beszélnie kell. Tíz perc múlva találkozunk az apartmannál, addigra a repülőt is elintézzük. – Miután Sam elmondta a tennivalókat, mindenki elindult a ház felé. Jake és én kézen fogva mentünk fel az emeletre, majd egyenesen az én szobámba. Mivel csak tíz percünk volt mindenre. Megpróbáltam ebbe az időbe belesűríteni a kettesben eltölthető talán utolsó ilyen pillanatokat.

– Még mindig úgy gondolom, hogy maradnod kéne – fogta meg Jake ismételten a kezemet és az ágy felé kezdett húzni.

– Én pedig még mindig ellenzem ezt az ötletet. – Annyira jó volt ismételten vele és csakis vele lenni. Az ágyon ültünk én az ő ölében, szorosan hozzá bújva.

– Azt hiszem, jobb lesz ha most te is átmész a szobádba, átöltözöl és lent találkozunk a nappaliban. A csomagjainkat itt hagyjuk, majd Em és a többiek magukkal hozzák – mondtam. Láttam rajta, hogy nehezére esik elválnia tőlem, de nem késlekedhettünk tovább, sürget az idő mindannyiunkat. Még mielőtt kilépett volna az ajtón egy szenvedélyes csókot váltottunk. Egy ideig még a zárt ajtót bámulva meredtem magam elé, aztán a fürdőszobába menve átöltöztem, magamhoz vettem minden iratomat, amire csak szükség lehetett, még utoljára körbe néztem a gyönyörű szobámban aztán elindultam egyenesen a nappali felé. Mire leértem, Embry, Quil, Leah, Seth és Jake már ott voltak. Én természetesen, rögtön Jake-hez mentem, és amint mellé értem azonnal átkarolt a derekamnál fogva. Az érintése, mint mindig most is áramütésként hatott rám, sosem fogom megszokni ezt az érzést, ezt a végtelen sóvárgást, amit folyton érzek, akkor is, ha velem van és akkor még inkább, ha nincs. Úgy érzem belőle sosem elég, a nap minden percben vele akarok lenni. Ha minden jól végződik, akkor biztos vagyok abban, hogy soha többé nem engedjük el egymást. Lassacskán a többiek is leszállingóztak, Sam Emily-vel és a kisfiúkkal karöltve, Jared Kimmel, míg Paul Lilivel az én egyetlen és legjobb barátnőmmel jött le. Emily, Kim és Lili mind nagyon aggódtak, a mai nap miatt. Megértem őket, tudom mit éreznek. Annyira sajnálom, hogy mindebbe bele lettek ők is rángatva. Fájó szívvel elbúcsúztam tőlük, hisz lehet, mi itt mind most látjuk egymást utoljára. Legutoljára hagytam Lilit. Mikor oda értem hozzá azonnal egymás nyakába borultunk és bár akaratlanul de elejtettünk pár könnycseppet is.

– Vigyázz magadra Nessie, te vagy a legjobb barátnőm – mondta könnyel teli szemekkel.

– Ígérem, hogy vigyázni fogok magamra, de te is! – kértem immáron én is fátyolos tekintettel barátnőmtől, akitől csak egy gyenge bólintás futotta abban a pillanatban.

– És azt is ígérd meg, hogy visszahozod nekem Pault – suttogta még mielőtt kibújtunk volna egymás öleléséből.

– Ígérem! – súgtam vissza, bár magam sem voltam abban száz százalékig biztos, hogy sikerül betartanom az ígéretemet. Nem akartam, hogy idő előtt összetörjön, főleg ne Paul szeme láttára. Amint elengedtük egymást, meghallottuk a repülőgép hangját amint landolt a sziget erre kijelölt részén. A mindenki szemében megjelenő kínzó elválás fájdalma azonnal gyökeret vert közöttünk. Még egy egy-két utolsó csók és ölelés s már mind a repülőn ültünk.

(Edward szemszöge)

Már lassan két hete, hogy a lányom és Jacobék elhagyták a várost, sőt még az országot is. Még sosem töltöttünk ilyen hosszú időt távol egymástól. Mióta elmentek a család összes tagja lehangolt és rosszkedvű. Az én drága és egyetlen Bellám is teljesen magába fordult, az egész napot azzal tölti, hogy pajzsát még a mostaninál is nagyobb területre legyen képes kiterjeszteni és minden erejével azon van, hogy szikla szilárddá és áthatolhatatlanná tegye azt. Rossz őt szomorúnak látnom, de nem csak őt, hanem mindenkit. Szegény Esme is, aki anyám helyett anyám, minden percben az aggodalmat látom a szemében. Még egy nap van hátra a Volturi érkezéséig, mostanra már minden barátunk itt van, mindenki, aki ez előtt négy évvel is a segítségünkre sietett. Alice folyamatosan a jövőt kémleli, hátha lát valamit, amivel több esélyt kapunk a győzelemre. Szerencsére Nessiékről nincsenek látomásai, bármennyire is szeretnénk tudni, mi van vele, sokkal biztonságosabb, ha inkább semmiről sem szerzünk tudomást. Annyira örülök annak, hogy ő nem lesz itt holnap és nem kell aggódnunk miatta. Igaz a valódi ok, amiért elmentek nem elsősorban csak Nessie miatt volt hanem Jacobért is. Akárhogy is lesz holnap, tudom, hogy Nessie jó helyen lesz és biztonságban.

– Min gondolkodsz ennyire elmélyülten öcsi? – Emmett ült le velem szemben. Mikor rá néztem nem azt a mindig viccelődő, jókedvű és optimista vámpírt láttam magam előtt. Tudta ő is, hogy most igazán nagydolog elébe nézünk, amit komolyan kell vennie még neki is.

– Igazából, Nessie-n és Jacobon – feleltem, egy nagy sóhaj kíséretében.

– Ne aggódj, Nessie biztonságban van, vele minden rendben lesz. Figyelj, tudom, hogy néha hülye vagyok és mindig mindent viccesen fogok fel, de hidd el én is akárcsak a többiek nagyon szeretem Nessie-t és akármennyire is hiányzik, örülök, hogy nincs itt. Jacob pedig, egy talpraesett fickó, igazából mindig is bírtam a srácot! Mindig is tudta mit akar, és ha bizarr is ez a dolog vele és Nessie-vel, én biztos vagyok abban, hogy jól döntöttünk, amikor elküldtük őket innen. Jacob a legalkalmasabb arra, hogy Nessie mellett legyen és vigyázzon rá – mondta. Magam is meglepődtem milyen komoly volt minden egyes szava, ez nem volt megszokott stílus tőle, de örülök annak, hogy ilyen testvéreim vannak. A mi családunk mindig is számíthatott egymás támogatására, mindig kiálltunk egymásért, és vigyáztunk a másikra és most már Jacob és a falka is a családunk részévé váltak, így most itt az ideje, hogy kiálljunk értük is, ahogyan azt ők tették miattunk nem is olyan rég.

– Tudom Emmett, én is pont erre gondoltam, örülök, hogy nincs itt a lányom és hogy vele minden rendben. Csak aggódom Belláért. Mióta volt az a látomása Alice-nek, egyfolytában csak ezt csinálja – mutattam ki a ház üveg falán, ahol Bella és az Amazonok gyakoroltak –, nem tudom, hogyan segíthetnék neki, azt hiszi, hogy a látomásban miatta haltak meg Nessie-ék, azért amiért ő nem bírta tartani a pajzsát.

– Holnap minden elrendeződik, hidd el ez nem a szokásos vakmerőségem miatt mondom, hanem, mert érzem holnap minden rendben lesz és akkor Bella is meg fog nyugodni és Nessiék is végre haza jönnek. – Emmett szavai jó érzéssel töltöttek el és általa én is reménykedni kezdtem, igaz ez csak a remény piciny szikrája, de legalább elkezdtem bizakodni.

(Szombat, hajnali három óra)

Még egy óra… Már mindenki izgatott és ideges a találkozás miatt. Sajnálom szegény Jasper-t nem lehet könnyű elviselni ennyi érzelmet. Még mielőtt elindultunk volna, Carlisle beszélni akart mindenkivel.

– Nos, mint az mind tudjuk még egy óra van hátra a Volturi érkezéséig, szeretném elmondani a családom nevében, hogy nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, azért amiért ismét itt vagytok, és azonnal a segítségünkre siettetek. Szeretném, ha tudnátok, hogy most még akárki meggondolhatja magát, senkit nem kötelezünk arra, hogy itt maradjon és akár meghalljon értünk. Mert azt ugye remélem mindenki tudja, hogy nagy valószínűséggel most nem tudjuk majd olyan könnyen és harcmentesen elintézni a dolgokat, mint anno négy évvel ezelőtt. – Mindenki feszült figyelemmel hallgatta Carlisle szavait. Nem láttam senkin és nem is hallottam senkitől olyan gondolatokat, amik arra utaltak volna, meghátrálva hátat fordítanának nekünk és ezzel mentenék saját bőrüket. Mikor apámra, Carlisle-ra nézek, látom rajta mennyire nehezére esik neki ez az egész, mert hiába az a tény, hogy a fajtánk legaljasabbikjaival csapunk ma össze, nehezére esik bárkit is megfosztani az életétől akármit is jelent ez a mi fajtánknál. Ő arra tette fel létezését, hogy embereket mentsen és gyógyítson meg, legyen szó bárkiről. – Szóval még mindig maradni akartok? – kérdezte végül. Mindenki helyeslően bólintott egyet. Az idő eszeveszett gyorsasággal pergett és már azon kaptunk magunkat, hogy alig van tíz percünk. Tekintetemet végig járattam a házon ahol annyi időt töltöttem, együtt a szeretteimmel, megannyi boldog pillanatban. A legvégére hagytam a feleségem. Még most is, ha ezt a szót használom rá valami földöntúli érzés járja át lényem. Bella annyira gyönyörű, mindig is az volt számomra már ember korában is legszebb nő volt aki csak létezhetett. Találkozott a tekintetünk és most is azt a felbecsülhetetlen mértékű szerelmet láttam gyönyörű aranybarna íriszében. Oda mentem hozzá és szorosan a karjaimba zártam, beszívtam bőrének finom illatát, majd mélyen a szemébe néztem és ennyit mondtam.

– Szeretlek!

– Most és Mindörökké! – Szerelmes csókban forrtunk össze. Mindenki megfogva párja kezét indult el a tisztásra. Vámpírgyorsaságunknak köszönhetően gyorsan odaértünk. Miután mindenki felvette a pozícióját, már csak várnunk kellett.

– Még két perc – szólalt meg figyelmeztetően húgom, Alice. Én már a gondolataikat is hallottam, Aro természetesen most is, mint mindig teljesen nyugodt és határozott gondolatokkal rendelkezett. Ahogy azt Alice is mondta két perc múlva sötétköpenyes alakok rajzolódtak ki a fák mögül. Legelöl haladt Demetri, Felix és még rajtuk kívül három Volturi katona. Mögöttük Alec és Jane, mint a Volturi leghatásosabb fegyverei. Mind felsorakozva álltak előttünk. Negyvenen voltak. Bella már Alice figyelmeztetésénél kiterjesztette a pajzsát, arca hihetetlen elszántságot tükrözött, teljesen ura volt magának és a képességének. A katonák és Janék mögött haladó Aro, Caius és Marcus, egymás mellett megállva rezzenéstelen ábrázattal figyelték a reakciónkat. Ám mind nyugodtságot mutatva álltunk készen a harcra.

– Carlisle drága barátom! Hát ismét találkozunk – lépett elő Aro a tömegből, mellette Alec és Jane védelmezőn megállva tőlünk ötven méterre. A hangja felsőbbrendűséget hallatott, ám az itt jelenlévők közül senki nem tisztelte őt, sem a gyilkoló gépeit.

– Tudod, hogy nem vagyok a harag és a gyűlölet embere, vámpírja kinek hogy tetszik, de nem hiszem, hogy bátran kijelenthetnéd ezt a szót. Nem vagyunk barátok Aro, hogyan is lehetnénk, hiszen ismételten itt vagy, hogy a családom életére törj – mondta Carlisle, teljesen nyugodtan.

– Nos sajnálattal hallom ezt, több száz éve ismerjük egymást, és mivel sokévnyi barátság fűz hozzátok alkut ajánlok, ami igencsak kedvező számotokra.

– Nem hiszem, hogy bármi olyat tudnál ajánlani nekem és a családomnak, valamint az itt felsorakozó barátaimnak, amit örömmel elfogadhatnánk – mondta, ugyanazon a nyugodt hangnemben, ám már észrevehető volt benne némi ellenszenv.

– Azért én megosztanám veletek. Szóval a feltétel, ami az életben maradásotokhoz szükséges, csupán annyi, hogy átnyújtjátok nekünk a farkasokat. Legfőképpen azt a teremtményt, ami Bella és Edward lányára pályázik. – Mikor Aro a farkasokról és különösen kiemelve Jacobról beszélt, Bella halk morgást hallatott. Lágyan végigsimítottam karján, ezzel jelezvén, próbáljon nyugodt maradni, s ez láthatólag sikerült.

– Azt hiszem, ki kell, hogy ábrándítsalak téged Aro, mint azt már az imént is mondtam, az ajánlatod nem megfelelő számunkra. – Carlisle kijelentésére, pillanatnyi harag gyúlt Aro szemében, de hamar leplezte azt.

– Szóval azt mondod, feláldoznátok magatokat értük? Nekem nem úgy tűnik, mintha olyan szoros lenne a kapcsolatotok velük, hisz most sincsenek itt – próbált minél több ellenérvet kitalálni, persze eredménytelenül.

– A távollétük miértjét elég, ha mi tudjuk de, hogy válaszoljak a feltett kérdésedre, nem nevezném ezt áldozatnak. Inkább kölcsönös bajtársiasság. Azelőtt ők is segítettek nekünk, akkor mi miért ne? Ráadásul belekevertétek az unokámat is – Az unoka szó kiejtésére gúnyos mosoly jelent meg Aro ajkán, ami kicsit sem tetszett, sem nekem sem a többieknek.

– Ez esetben, nem hagytok más választást én – Én már tisztában voltam azzal mit akar, ezért jelentőségteljesen a többiekre néztem – Demetri, Félix!

(Renesmee szemszöge)

A repülő alig egy óra alatt elérte úti célját, ahonnan immáron futva tettük meg a hátralevő utat. Amikor megpillantottam a házat, egy gyötrő szívszorító érzés kerített hatalmába. Az álmom, pont ilyen üres és élettelen volt akkor is. Mikor az órára pillantva észrevettem, hogy már elmúlt négy óra gyorsabb tempóra kapcsolva, nyomomban a többiekkel, már csak pár méter választott el a helyszíntől. Nem akartam, hogy idő előtt észrevegyék az ittlétemet, de hát vámpírhallással és szaglással nehéz észrevétlennek maradni. Már ott álltam annál a fánál, amit álmomban is láttam. Éreztem ugyanazokat az ismerős és ismeretlen illatokat akárcsak azon az estén. Biztos voltam benne, hogy már mindenki tisztában van azzal, hogy itt vagyok, ha más nem is a szívem vadul dübörgő hangja éppen elég volt hozzá. Kiűzve a fejemből minden képet, amit az álmomban ezek után láttam, kiléptem a fák takarásából…